Szutykos, szigorú, laza
Wo Fat: The Gathering Dark. 6min37. A The Gathering Dark (Brainticket Records 2007.) című albumról.
Bár a dallasi hármasfogatnak van már egy zseniális új lemeze is, magam mégis, ha rájuk gondolok, és gyakran, első albumuk címadó nótáját hallom. A riffhívő zenészek talán legszutykosabb nótája a The Gathering Dark, hat és félpercnyi, mázsás súlyokat vontató műremek. Zseniálisan keveredik benne a bluesos hangulat a sludge-os/doomos mélységgel (természetesen a hangszerek hangolására gondolok) és torzóval, ugyanakkor a sound egyik-másik Kyuss-hangulatomat sem hagyja békén – ezt a masszát hívják ők maguk swampy voodoo rocknak.
Az amerikai délnyugat sivatagai legyenek bár kietlen, kopár puszták, bennük mégis megterem a távoli, hideg Svédország Truckfighters-e ugyanúgy, mint a szívében fellelhető forróságos Palm Desert valamennyi félgaucho-félcowboya. Utóbbiak között különös színfoltot jelent számomra egy ideje a már rég hallgató Orquesta Del Desierto. A klasszikus dél-kaliforniai kisfővárosból származó formációban klasszikus arcok zenéltek, zenélnek, mint az utolsó Kyuss lemez dobosa, Alfredo Hernandez, a Fatso Jetson és Yawning Man gitáros Mario Lalli, Dandy Brown bőgős, aki a Hermanoban John Garcíaval is együtt tolja, valamint Pete Stahl énekes, akit magam a Goatsnakeből ismerek vagy a Woolból – mindőjüket lehet hallani a Desert Sessionsökön is –, rajtuk kívül mindkét lemezükön penget Country Mark Engel és Mike Riley, akikről semmit sem tudok, meg még egy jó pár zenész megfordul itt: ütősök, kongások, rézfúvósok. A Palm Desert Scene védjegye, márkaneve a desert rock, mi lenne más. Az Orquesta-n is ez a label lóg, ám ez a zenekar (tényleg az), meglehetősen más, mint a többi, e műfajba sorolható banda. 
Bár a Palm Desert Scene Kyuss-mondakörhöz kötődő legendás alakja tavaly novemberben úgy döntött, hogy az and the Bros „toldalékot” a továbbiakban elhagyja aktuális zenekara nevéből, más lényegeset nem változtatott (ja persze, még a zenészkollégákat), így aztán nincs benne semmi meglepő, hogy ez a lemez töretlen folytatója a Somera Sól hangzásvilágának és zenei törekvéseinek (azóta ugye kijött a Punk Rock Guilt is – amit azonban nem lehet közvetlen előzménynek mondani, hiszen bár 2008-ban jelent meg, 2005-ben rögzítették), amely anyag különben pedig ugyanígy töretlen folytatása volt mindazon dolgoknak, melyeket korábban csak a saját nevét rácímkézve készített. Így aztán hogy ez most hányadik szólóalbuma, vagy milyen státusú, a fene tudja. Megint létrehozott egy új weboldalt, amelyen ez az egy lemez szerepel csak – a wikipediás discography oldala mindenesetre szólóanyagként tünteti fel, a filológiai pontosság kedvéért, mégpedig hetedikként. Ezúttal Brant ének/gitárja mellett Billy Cordell gitározik, Brandon Henderson kezeli a bőgőt, s az olasz Giampaolo Farnedi üti a bőröket – vagyis mindenki más, mint volt a Somera Sólon, igaz, a dobos már koncertezett valamelyik utolsó The Bros-felállásban is –, a produceri teendőket pedig Ethan Allen látta el.
A Sacred Desert – A sivatagi zene oázisa olyan zenészekre, zenekarokra, együttesekre, dalokra és albumokra koncentrál elsősorban, de nem kizárólag, amelyek a desert rock, stoner rock, a southern rock, a sludge vagy a doom metal határvidékén mozognak. Írója öreg stoner, a műfaj születése óta, de még a műszó születése előttől rajongója az olyan zenekaroknak, mint a Kyuss, a Corrosion Of Conformity, a Down vagy a Trouble. Ezen az oldalon olvashatsz majd lemezkritikákat új és régi (aka klasszikus) albumokról, elemzéseket dalokról, egy-egy banda vagy zenész pályájának átfogó(bb) bemutatását. Az oldal célja egy mindig underground zenevilág megmutatása magyar nyelven – egyrészt népszerűsítés végett, másrészt azonban próba is az (amatőr) könnyűzenei újságírás nyelvhasználatának apró megváltoztatására. Természetesen mindez szörnyűségesen magánjellegűen. Az oldal gazdája grafomán, lapszerkesztő és kritikus, aki munka közben folyton zenét hallgat. És amikor nem megy a munka, zenéről fog írni. Mindezt így kell olvasni. Vagy nem így. Mindegy.
Utolsó kommentek