Sacred Desert A sivatagi zene oázisa

Az amerikai délnyugat sivatagai legyenek bár kietlen, kopár puszták, bennük mégis megterem a távoli, hideg Svédország Truckfighters-e ugyanúgy, mint a szívében fellelhető forróságos Palm Desert valamennyi félgaucho-félcowboya. Utóbbiak között különös színfoltot jelent számomra egy ideje a már rég hallgató Orquesta Del Desierto. A klasszikus dél-kaliforniai kisfővárosból származó formációban klasszikus arcok zenéltek, zenélnek, mint az utolsó Kyuss lemez dobosa, Alfredo Hernandez, a Fatso Jetson és Yawning Man gitáros Mario Lalli, Dandy Brown bőgős, aki a Hermanoban John Garcíaval is együtt tolja, valamint Pete Stahl énekes, akit magam a Goatsnakeből ismerek vagy a Woolból – mindőjüket lehet hallani a Desert Sessionsökön is –, rajtuk kívül mindkét lemezükön penget Country Mark Engel és Mike Riley, akikről semmit sem tudok, meg még egy jó pár zenész megfordul itt: ütősök, kongások, rézfúvósok. A Palm Desert Scene védjegye, márkaneve a desert rock, mi lenne más. Az Orquesta-n is ez a label lóg, ám ez a zenekar (tényleg az), meglehetősen más, mint a többi, e műfajba sorolható banda. Ha desert rockra gondolsz, olyasmi juthat az eszedbe, mint a felhangosított, dohogó basszus, a bass ampre kötött, búgó, nem is pengetett, hanem inkább már dörzsölt, legalább négy-öt félhanggal lehangolt gitár, fuzzos, röfögő-búgó fogós, trükkös riffek, megszakított ritmusok, groove, groove, groove, na meg az ősrockos, üvöltözős ének és persze a beállós-füvezős elborult jammekre épülő pszichedelia. Nos, az Orquesta két lemezén torzított gitárt nem is hallassz, de még ha meg is effektezik néhol, gyakorlatilag nincsenek riffek. Helyette latinos (na ja, biztos nem véletlen a desierto, mikor a nóták angolul szólnak) ritmusok, akusztikus gitár, rézfúvók, konga, rumbatök. Az ének finom, kimunkált, vagy inkább tiszta, ezzel együtt az ősrockos húzás benne van – hogyisne, mikor Pete Stahl orgánuma mondjuk Karl Agellével és a Psychotic Waltzos Buddy Lackeyéval (aki persze mostanában már más művésznévren nyomul, de azt sose tudom megjegyezni) rokon, s a torka is hozzájuk hasonlóan erős. A pszichedelia kivédhetetlenül megmaradt, bár leginkább az énektémák elszállósak itt-ott, vagy az alfredósan állandó cinsusogásban. Olyan nótákban, mint a Dos album What In The Worldje határozattan country-s, folkos hatások érezhetők – itt már persze nem biztos, hogy Stahl hangja a legjobb hozzá, ehhez túl tisztán és rockosan énekel a steel-gitárok, a zongora meg a rézfúvósok fölött. Az Orquesta (vagyis a dalszerzői: a nóták kilencven százalékát Mike Riley és Dandy Brown írta) hallhatóan és tiszteletreméltóan azt akarja beemelni a desert rockba, ami nem annyira rock, hanem inkább desert, s annak is a borderline multikulti mexikóias feelingjét hangsúlyozza. Valamennyire ismerősek a hangulatok egyik-másik Desert Sessionsről (pl. az első lemezről a Make Fun, ahol ráadául Josh Homme alterkodós nyújtott éneke is megidéződik, vagy a Scorned Liver), ezért a műfaj megrögzött közönségétől egyáltalában nem idegen, és alapvetően termékeny feszültség tapintható ki abban, ahogy a szőröstökű rockzenészek valami mást csinálnak. Tulajdonképpen leásnak egy kisvilág mai/tegnapi zenéjének gyökeréig, s kevéssé direkt, s kevéssé-, vagy legalábbis másképpen ösztönös dolgot tolnak elő belőle. Egészen jó atmoszférikus hangulatzenét nyomatnak, aminek jó része bár összefolyik (talán a markáns főriffekhez szokott fülem miatt), egységes-kellemes hangszőnyeget képez, de azért gyakran lehet különösen erős szakaszokra eszmélni. Az említett Make Fun vagy a második lemezen az Above The Big Wide magukban is azonnal megjegyezhető témák. Végülis a történet nem túl hosszú. Mindössze két lemezük van, a self-titled 2002-es, s a Dos (na ja), mely előbb 2003-ban limitált kiadásban jelent meg, majd egy évvel később széleskörűen terjesztve is (ezen egy nótával több van). 2006 óta nem nagyon mozognak együtt, s hogy fognak-e még, ki tudja. Alfredo Hernandez, aki nekem a group alapemberének tűnt, a második albumon már nem dobol. Kár lenne pedig itt abbahagyni, az Orquesta Del Desierto különös színfoltot képez a Palm Desert Scene-ben. Kimondottan nagy vállalás a műfaj határait kitolni, az alapközönség ízlésvilágát színesíteni, beemelni olyan motívumokat, megoldásokat, egyáltalán, egy komplex kontextushálót, ami eddig nem képezte részét a stonerek-, a desert rock kedvelők apparátusának. S ez már önmagában is mindenképpen megkerülhetetlen, fontos zenekarrá teszi az Orquesta Del Desiertot.