egy arc

Természetesen egy legenda

John Garcia, pont, mint a kilencvenes évekbenAz igazán nagy lemezeladások nem az ő nevéhez fűződnek a műfajban, ha pedig izmos legendára gondolok, akkor sem ő jut eszembe egyedül – de mindkét esetben a (még) megnevezhető pofák onnan jöttek, ahonnan ő, együtt kezdték. Mégis a legnagyobb pali ebben az egész történetben John Garcia, mert valahogy mindig az énekesek a legnagyobb palik. Ő pedig, ha valami, hát éppen az: énekes. Méghozzá nagyon nagy. Őróla lesz most szó.

John Garcia az arizonai San Manuelben született 1970-ben, szeptember 4-én fog becsöngetni hozzá a 40. év. Ami ki tudja, milyen banda frontembereként találja majd. Jelenleg Európa-turnéra készül régi Kyuss-dalokkal. Tagja a Hermano nevezetű side-projectnek, amely 2007-ben készítette el legutóbbi lemezét. Legutóbb a Monkey3 tavalyi lemezén lehetett hallani egy számban (Watchin’ You, a lemez címe pedig, a pontosság kedvéért, Undercover). Évek óta tervezgetett szólóprojektje, a Garcia vs. Garcia áll – a weboldala vagy két éve ugyanolyan félkész. S közben félfüllel Kyuss újraalkulást is lehet hallani. Az ember bennem erre azt mondja, hogy hát, hát.
 
Lehet, hogy igaza van a szólóprojetct-szájtja about oldalának, amelyen annyi áll: nincs szükség hosszú, unalmas történetre. Vájtfülű öreg sztónerek az életművet betéve fújják. De mindig vannak olyanok, akik szeretnék újra hallani. Vagy éppen először. Ebben a cikkben érdekesség főleg az ő számukra lesz. A többiek legfeljebb pontosíthatják, amit tévesen tudok.
 
John Garcia masszív legendája az underground egyik legnagyobb története, életműve lassan annyira beláthatatlan, mint valami öreg country-zenészé. Az embernek úgy tűnik, sosem fordít hátat senkinek, ha valaki felkéri, hogy ugyan énekeljen már el egy nótát az albumán. A rock/metal színteren énekesek tekintetében szokatlan, hogy valaki ennyi vendégmunkát vállaljon el. Ez nyilván masszívan alátámasztja, hogy John Garcia elég jó arc lehet. De egy valamitől mintha undorodna: a sikernek még csak a lehetőségétől is.
 
Más indok nem nagyon lehetett rá, hogy a Kyuss 1995-ben, három-négy hónappal zseniális negyedik, ...And The Circus Leaves Town anyaga után, amikor már az ún. áttörés szinte napirenden volt – európai turné, nagy érdeklődés – szóval hogy egyik napról a másikra földbeállt. Azóta se hallottam róla, hogy pontosan mi is történt, vagyis csak annyit, és ez nyilván elmond mindent, hogy személyi ellentétek adódtak a tagok, nyilván főleg a két alapító, John és a gitáros Josh Homme között. De azt pontosan tudom, mennyire lestük és vártuk akkor az új bandáját, a Slo Burn-t. Nem túlzás felfokozott érdeklődésről beszélni, mindenki kíváncsian leste, mit csinál majd új zenekarával a kiváló énekes – ő meg erre csinált egy Ep-t, rajta a brilliáns Pilot The Dune-nel, de mielőtt a nagylemezig jutott volna a bagázs, Garcia véget vetett a történetnek. De ha egyszer már elmondom, kezdem a legelején.
 
A régi Kyuss: Homme, Bjork, Garcia, OliveriA Sons Of Kyuss-t, mely a D&D szerepjáték Greyhawk campaing setjéből kapta a nevét, gimis haverok alapították a '80-as évek legvégén, a dél-kaliforniai Palm Desert nevű kisvárosban: John Garcia és Josh Homme (persze mások is, de a Kyuss-sztorit inkább más alkalomra tartogatnám). Legendás sivatagi generátor-partyjaik (amikor a pusztában örömzenélnek, s a cuccok benzines áramfejlesztőn (aka. generátor) csüngenek) után és között csináltak egy Ep-t, aztán rövidítették a nevüket Kyuss-á, leszerződtek egy független kiadóhoz (Dali Records), megcsinálták első, Wretch! című lemezüket 1991-ben, rajta az egy évvel korábbi Ep-n is szereplő nóták egy részével, és aztán nem történt semmi. Hihetetlenül szarul szól, alig lehet kapisgálni, hogy van valami ezekben a pofákban. Pedig van: a második lemezük előtt találkoztak a Master Of Reallity zenekar főnökével, Chriss Gossal, akivel aztán, mint a további lemezeik producerével, kitalálták ezt az egész stoner/desert rock-sound őrületet.
 
S miközben egyre bitangabb albumokat csináltak, s beindult velük a szekér (turnék a Danziggal, a Metallicával, fellépés Eindhovenben a Dynamó Fesztiválon, töménytelen ember előtt – na az nem sikerült jól, John a szabad könnyűdrogok országában a koncertnek még eléggé az elején beesett a dobok közé, és le is kellett jönniük a színpadról aztán), a nagy felállásból szép lassan elkezdtek kiperegni az arcok: a Blues For The Red Sun (1992) után kirúgták Nick Oliveri bőgőst, mert nem bírtak vele – később Josh Homme új zenekarában, a Queens Of The Stone Age-ben is zenélt, onnan is kirúgták –, a zseniális Welcome To Sky Valley (melyet 1993-ban rögzítettek, de csak '94-ben adtak ki) után Brant Bjork szállt ki, mert még John-nál is jobban undorodott az áttörés lehetőségétől, (egyebek - pl. személyes ellentétek - mellett azt is) mondván, hogy nem bírja a turnékat – aztán persze azóta is állandóan turnézik (a helyükre szintén legendás zenészek kerültek: a bőgős a hatalmas Scott Reeder, a dobos pedig a Palm Desert Scene-alapember, Alfredo Hernandez lett). Végül az említett ’95-ös lemez után a maradék kettő alapító is szétment (a pontosság kedvéért: Oliveri és Bjork nem voltak alapítók, de már a Wretchen is zenéltek). Maguk mögött hagyva a legnagyobb füstös legendát, amit a világ valaha látott, belekezdett mindenki valami új történetbe. És innentől lesz szövevényes az ügy.
 
Slo Burn 1996-1997Korabeli interjúiban John keményen bazmegozott, ha szóba hozták a Kyusst. Minden erejével a Slo Burnre akart koncentrálni. Részt vettek egy Ozzfesten, számtalan újságíró kereste, azok előtt rendre kihangsúlyozta, hogy nem szólóprojektről van szó, nem John Garcia és a Slo Burn a zenekar neve, hogy a közös munkán van a hangsúly, aztán mégis szétmentek, mielőtt nagylemez lehetett volna a dologból, s innen Európából akkor jó ideig nem is lehett látni, mi van Johnnal. Pedig a Slo Burn ma sem tűnik elvetélt vállalkozásnak. Chris Hale gitározott, a ritmusszekciót Damon Garrison (bőgő) és Brady Houghton (dobok) alkotta a bandában. Az Amusing The Amazing anyag hard rockosabb, mint a Kyuss-anyagok, nincs az a bődületes, basszusgitár erősítőből böfögő, jellegzetes Josh Homme-féle gitármormogás, a bőgő sem olyan markánsan kihangsúlyozott, de a zene, bármennyire is tiltakozott az ilyen megnyilvánulások ellen John, mégiscsak továbbgondolása, ilyen módon folytatása a Kyuss törekvéseinek, s John Garcia Glenn Danzigos elnyújtott, ősrockos éneke kiváló anyaggá teszi a később kilencszámossá bővített Ep-t, a társaság egyetlen felvételét.
 
hát igenA kilencvenes évek második felében a Kyuss-brand mindeközben elkezdett nagy építménnyé nőni. 1997-ben jelent meg a Burn One Up című antológialemez, az általam ismert első, és mindjárt a legjobb stoner-kompiláció – a műfaj tulajdonképpeni névadása ekkor történt nagyjából, legalábbis Magyarországon ennek kapcsán hallottam először a szót. S akkor a Kyuss már mint műfajalapító került elő – természetesen minimum a Fu Manchu meg a Sleep társaságában, hogy most ebbe mélyebben meg se próbáljak belemenni. Ezt az antológiát Josh hamarosan világsikert elérő zenekara, a QOTSA nyitotta. A banda első kislemeze három kiadatlan Kyuss-nótával együtt jött ki 1997-ben, s kiadatlan számokból később sem volt hiány. Josh Desert Sessions projektje nemcsak a régi Kyuss háromnegyedét (hát igen, egyedül Johnt nem) rántotta össze, de leporolták a kiadatlan Kyuss-témákat is. 2000-ben a kislemeznóták jöttek ki a Muchas Gracias: Best Of Kyuss c. albumon, s ugyanebben az évben a Nick Oliveri alapította Mondo Generator Cocaine Rodeo albumán egy 11 perces jammelés erejéig együtt nyomta a rockot az első két Kyuss-lemez felállása - igen, John, Josh, Nick és Brant együtt. De addigra már Johnak is volt bandája megint. Vagy talán már túl is volt rajta ismét...
 
Unida1999-ben, abban az évben, amikor John tudomáson szerint megkezdte „featured star” karrierjét is a Misdemeanor nevezetű banda Five Wheel Drive Ep-jén a Love Song című nótában (legalábbis én ebben hallottam először vendégénekelni), már split EP-vel jelentkezett Unida nevezetű bandája (a split másik felét a svéd Dozer adta). A Unida megintcsak legendává vált azóta, más egyébbé aligha tudott. Kiváló zenészek jöttek össze: a dobokat Miguel Cancino püfölte, a gitárt a szakállkirály Arthur Seay nyúzta, bőgősként előbb Dave Dinsmore, utóbb az utolsó két Kyuss album Scott Reeder-e, egyes koncerteken a Slipknotos Paul Gray, végül pedig Eddie Plascenta dolgozott velük. Mindössze egy albumuk jelent meg hivatalosan, ’99-ben a Coping With The Urban Coyote – jobbadán egy zseniális, erőteljesen tépő, begyorsulós, vérbő stoner rockkal, amely (khm...) kevésbé pszichedelikus, kissé a metal felé mozdul. Sajnos a Man’s Ruin-tól utóbb átigazoltak az American Recordings-hoz, ami szívásnak bizonyult. Jó tíz évvel korábban a Troublenak is betett Rick Rubin, Glenn Danzignak is meggyűlt vele a baja – s aztán a Unida 2001-ben felvett The Great Divide anyaga következett. Valamiféle jogi hercehurca indult be ugyanis a kiadó és a Unida albumot gondozni óhajtó Columbia részleg eredeti gazdája, a Sony között, ha jól emlékszem, és ha jól értettem. A hosszas huzavona vége az lett, hogy a Unida második lemeze elfelejtődött, elveszett, hivatalosan meg se jelent. És ezt a banda nem is nagyon élte túl – bár a felvétel különböző kiegészítésekkel, setekkel hozzáférhető a neten, afféle bootlegként. Három zenésze különben ma is együtt nyomja (a bőgőn, hogy pontos legyek, Eddie Plascentával), Garcia nélküli zenekarukat House of The Broken Promisesnek nevezik, 2007-ben remek Ep-jük jelent meg tavaly pedig Using The Useless címmel lemezük, amit szokás nem szeretni, nekem viszont tetszik.
 
A 2000-es évekbenHú, már annyit írtam, amennyit neten úgy sem olvas el senki, és még csak az Unidánál tartok.... Nos, ezekben az években már egész sor banda albumán működik közre John Garcia egy-két nóta erejéig Európában és az Államokban is: Orange Goblin (Coup De Grace, 2002), Danko Jones (a 2006-os és a 2008-as albumon is), waxy (a 2007-es Chainsaw Holliday legjobb nótája a White Walls), Arsenal (a 2008-as albumon két nótában), vagy a Monkey3 említett anyagán, de még olyan műfaji kirándulásokra is vállalkozott, mint a Crystal Methoddal való kooperációja (a 2004-es Legion Of Boom-on Wes Borlanddal dolgozik össze). 2001-ben a Metallic Assault című Metallica Tribute-albumon olyan rocklegendák kíséretében énekli el a The Thing That Shouldn’t Be-t, mint Jason Bonham (Bonham, a Led Zeppelines John fia, aki ütött Zep-koncerten is), Jeff Pilson (Dokken) és Kurdt Vanderhoof (Metal Church).
 
HermanoÉs közben side projectként megkezdődött a Hermano története 1999-ben, mely tulajdonképpen a mai napig tart, projektként ugyan nem folyamatos a léte, de három stúdió- és egy koncertlemez után még továbbiak elé nézhetünk a hírek szerint. Ebben a bőgős Dandy Brown volt a kezdeményező (lásd még az Orquesta Del Desiertoban), a két gitáros Mike Callahan (az Earshotból) és David Angstrom (a Supafuzzból), a dobos poszton előbb az Afghan Whigs-es Steve Earl, utóbb a szintén Supafuzz-os Chris Leathers. A Unidához hasonló karcos sivatagi rockot játszik ez a banda is eddigi három albumán (...Only A Suggestions 2002, Dare I Say 2005, ...Into The Exam Room 2007, s van egy élő felvételük is: live at w2, 2005-ből), néhol érzékenyebb húrokat pengetve, kicsit talán kommerszebben, mint John Garcia korábbi vállalkozásai. Minden tag kipróbált zenész, s John sem az a fiú már, aki volt régen. Jól árulkodik erről szólóprojektje neve (Garcia vs. Garcia), s a honlap beköszönő képe – a kilencvenes évek Garciája és a mai egymás mellé montírozva – de még csak véletlenül sem egymásra nézve. A mai, rövid, hátrafésült hajú John maszkot visel a képen. No, ezt bogozd ki!
 
A mostani turné első bulijának plakátjaÁprilisban a Roadburn fesztiválon belga és holland zenészekkel, az Agua de Annique, a Kong, a Celestial Season valamint az Arsenal tagjaival (Bruno Fevery (gitár), Jacques de Haard (basszus), Rob Snijders (dobok)) háttéremberekként, bemutatkozik Kyuss-showja, mely május-június folyamán komplett Európa-turnét nyom le. Hozzánk ugyan nem jönnek, de június 6-án Bécsben, 12-én pedig Rijekában játszanak. Hogy ennek a turnénak az okán, vagy más miatt, állítólag megint felröppent a pletyka a Kyuss reunionról – ami sokszor megesett már, aztán sose lett belőle semmi, leszámítva azt az egy Mondo Generator lemezen szereplő nótát, meg három régi Kyuss-számot élőben Josh Homme QOTSA-jának egy buliján, még 2005-ben. Majd meglátjuk.
 
John Garcia az egyik legnagyobb énekes a földön. Remélem, sokan megtudják ezt, és nem úgy jár majd, mint a most főszereplős Oscarral díjazott Crazy Heart country-énekese, az önmaga mítoszából tengődő Bad Blake (Jeff Bridges játssza), akit a korábbi tanítványai „előzenekaroztatnak”, miközben totál kiégett, szétszívott pali lett belőle. A film persze optimistán ér véget...
 
Drukkolok Johnnak, mert szeretek mindent, amit csinál. Éljen soká!

 



A bejegyzés trackback címe:

https://sacreddesert.blog.hu/api/trackback/id/tr791861708

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

skolnorbi 2010.03.31. 19:31:25

remek írás és az oldal is király