elfeledett lemezek

Egy project, tíz évvel ezelőttről: Supershine

 

Supershine (b-j): Doug Pinnick, Jeff Olson, Bruce FranklinA Supershine-t a hatalmas hippi-doom istenség, a Trouble főmágusa, Bruce Franklin hozta össze az anyabanda hosszú és szomorú üresjárata idején egy másik nagy illinois-i legendával, a látszólag gyökeresen más zenei világból való King’s X frontember-bőgősével, a fekete Doug Pinnickkel. Mellettük több kiváló zenész működött közre az anyag elkészítésében mind a Trouble, mind a King’s X tagjai közül: a dobokat Jerry Gaskill (King’s X) valamint a Trouble alapító-, majd a bandából többször kiszálló, egy ideig a pletykák szerint a papi hivatást is fontolgató (valójában azonban inkább a filmzenék felé forduló), de a „szünet” előtti utolsó (majd aztán -utáni első) felállásba mégiscsak visszatért ütőse, Jeff Olson, míg Ty Tabor (a King’s X gitárosa) a keverési munkálatokban segédkezett. A dalokat egy kivételével közösen jegyzi Franklin és Pinnick, a produceri munkát is ketten megosztva végezték. Így aztán kézenfekvő gondolat, amit magukról kicsit viccesen meséltek, hogy a két alapbanda stílusát keverik – mert bármennyire fura is belegondolni, végülis hát mégis ez történt. Vagy valami ilyesmi. Ugyanis a nóták egyik felében az erőteljesen hatalmas, vastag Trouble-riffek Doug énekstílusával egészen másféle karakterisztikát kaptak, noha hangszerelés, nótaszerkezetek, sound vagy tempó terén sem tértek el a chicagói ötösfogat jellegzetes világától valami nagyon – másik felében viszont Doug érezhetően könnyedebb témái dörrennek meg a flying V zakatoló őrlésében, a hatalmas gitáros kezéhez védjegyszerűen tapadó sounddal. Ez a fajta feszültség kétségtelen kapcsolódott mindkét banda irányvonalához valamelyest – érzésem szerint a Troble-éhoz sokkal jobban azért –, termékenynek is mutatkozott, mégis, a reakciók arra utalnak, nem volt könnyű egyik zenekar felől érkezve sem értelmezni ezt a zenét.

 
Supershine - Metal Blade, 2000, 49min.A group önmagáról elnevezett albuma 2000-ben jelent meg, jó egyévnyi munka eredményeként, de végül minden különösebb visszhang nélkül. A Trouble 1996-os feloszlásakor hatalmas űrt hagyott maga után. Ennek lehetséges betöltőjét sok helyen kereste a korabeli hallgató – ebben a szerepkörben viszont egyszer sem jött elő a Supershine neve (nem mellesleg Eric Wagner (a Trouble magyar felmenőkkel és -akcentussal bíró énekese) a brit Anathema tagjaival közös, szintén egylemezes válallkozása, a LIDé sem). A ’shine persze eleve side-projetcnek indult, lehetett sejteni, hogy hosszútávon semmiképpen sem lehet hiánypótló (bár ne feledkezzünk meg róla, hogy a Metal Blade kiadó eredetileg négy albumos szerződést akart, utóbb nem hallottam, hogy ebből mi lett), meg aztán az ortodox rajongók nem vették valami jó néven Doug érezhetően slágeresebb, könnyedebb témákon edzett vokálját sem, ellenben Bruce Franklinnek felrótták, hogyha ennyi minden van még a tarsolyában, akkor minek kellett abbahagyni a Trouble-t. A King’s X közönség oldaláról Pinnick szólóanyagát, a Poundhound-ot emlegették, ha egyáltalán. A dolog utóéletéből (ld. lentebb) sok minden kikövetkeztethető erre nézvést is.
 
Bruce Franklin ezúttal egy Gibson SG-velMárpedig az album egy zaklatott Trouble-riffekkel (ami egyben azt is jelenti, hogy jó helyen jár a hallgató, ha a Led Zep Moby Dickjét itt megérzi), remek zakatolásba torkolló jó ütemű és a legjobbkor bekövetkező tempóváltásokkal megálmodott hatalmassággal indít (Take Me Away), melyben Dougra se lehet panasz: odateszi magát üvöltések terén is, orgánuma kimondottan jól alkalmazkodik az erős riffeléshez. Talán csak első hallásra szokatlan egy picit, mert ugye, a magamfajta egy másik hangot vár. Sound tekintetében hallhatóan a korai (értsd a Manic Frustration előtti) Trouble-lemezeket lőtték be, nótaszerkezetekben azonban inkább rokon a ’91-es és a ’95-ös korongokkal – vagyis szellősebbek a témák, összetettebbek a dalok, s a pszichedelikus betétek is a helyükön vannak. De pl. a második, Kingdom Come című menetelős, szigorúan lüktető, szaggatott riffre és erőteljes dob-püfölésre épülő nóta közepéről vérbeli és igazi hideglelős-lúdbőröztető doom-szóló sikít a hallgatóra, mely egyértelműen pl. a ’90-körüli Franklin/Wartell szerkezeteket idézi, miközben Doug Pinnick itt már merészen hajlítgatja a hangját. A One night már furfangosabb szerzemény: egyrészt az olyan beállósabb Trouble-nótákat idézi, mint a Flowers a bontott akkord-szerű alaptémájával, másrészt az is kiérződik, hogy az énekes/basszer keze talán jobban benne lehet a nótában, mint az eddigiekben. És ha ez az érzésünk beütött, az I Can’t Help You-nál egész biztosan nem fog elhagyni – ennek a refrénje bár zakatol, mégiscsak legfeljebb a régi hippi-nóták feldolgozásakor hallható a Franklin-féle anyabandánál ilyesmi, bár egy sötét riffet sikerült azért ebbe is beleszőni.
 
A Shinin’ On az egyetlen szerzemény az albumon, melyet nem közösen jegyez Bruce és Doug – ez egy Mark Farner szerzemény, az 1974-es Grand Funk Railroad album címadó nótája, persze olyan metalos átdolgozásban, ahogy azt a Trouble-tól a hallgató megszokta. Hogy az eredetit mellérakva az ember ráismer ugyan, de zokszó nélkül elismeri, hogy ez bizony másik nóta lett – vagyis a feldolgozás mint átértelmezés nyeri vissza szó szerinti jelentését. Nem lóg ki a ’shine-szerzemények közül, csak a hangulat más – temészetesen sokkal optimistább, mint az original Franklin-nóták. Bár épp a rákövetkező Won’t Drag Me Down úgy lesz az album egyik legemlékezetesebb tétele, hogy semmi sötétség nincsen benne – erőteljes hangulat, jó lendület jellemzi, Pinnick nagyot énekel, Franklin pedig nagyot gitározik, mint biztos alapra építkezve a visszafogott, mégis nagyon jelentős ütős-teljesítményre. A refrénje már-már egyenesen felemelő. Hogy aztán megint egy reszelősebb Trouble-téma jöhessen az Automatickal. Olvasóimnak feltűnhet, hogy sokat Trouble-ozok egy „másik” banda lemeze kapcsán – dehát ez van: Bruce Franklin nem tudta abbahagyni a Troublet, ha a közös munkát fel is függesztették egy időre. Ezeknek a témáknak a jelentős része nyugodtan jöhetett volna egy újabb zűr-korongon. Érződik, hogy kibeszéletlen-kikomponálatlan-kijátszatlan maradt a fejében/kezében egy rakás téma, ötlet, dal, jellegzetes riff és szóló. Bármennyire közös vállalkozás ez -- azért ne felejtsük, hogy életrehívója a gitáros, aki "pusztán" énekest keresett az új dalaihoz --, a nótákban döntően érvényesül Franklin, és ez Trouble-túlsúlyt eredményez, de még a nem éppen Trouble-os nótákban is megcsillan valami mindig. A Candy, Andy, Jane-nek például már a tempója sem éppen jellemző a doomsterek világára, nem beszélve a szövegéről, mégis sikerült egy olyan remek zakatolást odapakolni a verzék alá, hogy csak na.
 
Doug PinnickA Love lett talán a legslágeresebb dal az anyagon – persze még mindig igen messze járva a valóságos slágerektől. Inkább a könnyed énektéma dominál a nótában. A hallgató pl. ilyenkor gondolkozhat el – ezúttal ideje is van rá –, hogy mi vezethette egymáshoz ezt a két zenészt, hogy mi lehet köztük a kapocs (mármint a Trouble-on kívül, melynek Pinnick hatalmas rajongója). De eddigre az album tapasztalataiból már rá is kellett, hogy jöjjön: a ’60-’70-es évek zenei világának közös szeretete, ennek óriási hatása mindkettejük stílusára. A hippi-mozgalom zenéi, az innen mitőlünk nem ismert, és egészében valószínűleg már meg sem ismerhető akkori amerikai zenei világ – és csak kisebb részben az európai, mert azért a Beatles mindkettőjüknél megvan (a Sabbathtal Pinnick esetében már óvatosabb lennék, bár ha nem szeretné, Bruce Franklin nem is állt volna vele szóba, de hogy a zenéjében ez mennyire van ott, az már bizonytalanabb). Mindez, hangsúlyozom, nem a Supershine zenei világát jellemzi: azon minden ott van, ami a Trouble-nál megvolt. Az énekkel mindez talán kicsit a grunge felé mozdul el. De csak kicsit.
 
A morfondírozást lezárandó, az album talán leghatalmasabb riffje jön, a hátán cipelve a Going Down című tételt. Jó kis sötét, középtempós zakatolós nóta, Pinnick finom orgánumának is engedményeket tesz, igazi kooperatív, jól eltalált kompozíció. Tagadhatatlanul a leginkább a korai Trouble-lemezek időszakához köthető, tempósabb doom, melyet az ének metalból rockká lazít, dehát ez csak formai kérdés. Mivel a rákövetkező In Mourningban nincs ének, ez teljesen olyan, mint egy Trouble-nótafelütés (hangulatában mint Jeff Olson szerzeménye, mely végül a Plastic Green Headről lemaradt, a Till the End of Time). A lemezt záró Shadows/Light balladisztikus téma (bocs, de megint nem tudom megkerülni, hogy ide ne írjak egy kapásból beugró Trouble-hatalmasságot: a Requiem-et), előkerül benne a Hammond is végre (Wally Farkas kezeli), 3’20”-nál menetrendszerűen érkezik a megának ígérekző Franklin szóló, mely himnikussá emelhetné a nótát, csak ezúttal valahogy gyanúsan rövid. Így aztán lassan melankóliázva ér véget ez az egyátalán nem érdemek nélkül való negyvenkilenc perc.
 
Az album egyik főszereplője: a Gibson Flying VNem emlékszem tehát hatalmas ujjongásra az album megjelenésekor, és ma is mintha titok övezné egy kicsit, akár a szégyenfoltot - hova lett például a további három lemez a Metal Blade-nél? Kevés anyag van róla a neten, akár Bruce, akár Doug anyagait fürkészi az ember, csak nagyon mellékesen említik a projectet. S más oldalak is teljes bizonytalanságban vannak. Az Amazonon, ha az ember belehallgatna az anyagba, három hallhatóan másoktól odakeveredett számot is bemutat neki az oldal, mint ’shine szerzeményt – elsőre meg is lepődtem, hogy lenne egy Ep-jük is, amit nem ismerek, de aztán belehallgattam. A youtube-on is található a 2000-es album borítója alatt futó olyan nóta, amely nem is az övék. (Mintha valami ifjú titán pop-banda is működne ilyen névvel...?) Ugyanakkor myspace-oldaluk új dalt hirdet december óta, ha jól értelmezen, már fent kéne lennie. De nincs. Kár. Bármennyire szentségtörő is a gondolat, meg merném kockáztatni, hogy a Supershine albumon több emlékezetes pillanat van, mint a Trouble visszatérés utáni, 2007-es Simple Mind Condition­-jén. Bruce Franklint, mint a világ egyik legnagyobb húrnyűvő-dalszerzőjét ereje teljében mutatja ez a tíz évvel ezelőtti hanganyag. Még nem késő felfedezni!

 

 



A bejegyzés trackback címe:

https://sacreddesert.blog.hu/api/trackback/id/tr161879898

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

joshibarat · http://themotherroad.blog.hu/ 2010.03.31. 22:08:23

Egy régi Hammer melléklet kazettán hallottam elöször az I can't help you számot erről a lemezről.Már akkor is rohadtul bejött.Kb.egy éve sikerült megszereznem az egész lemez anyagát és mindenkinek ajánlom.Jó ideig gondolkodtam,hogy kiposztoljam-e Trouble hiánypótlónak,de a jövőben még kint lesz,mert szerintem kötelező lemez.Amit én már első hallgatásnál észrevettem,hogy a Simple Mind albumhoz egy az egyben kivettek szakaszokat,riffeket erről az albumról.Pl.:a "Kingdome Home" nyitányát használták fel egy az egyben a "Pictures of Life" alapjához,vagy pl. a "One Night" főtémájából csinálták a "Mindbender" közepén a szólót.Érdekes egyébként,hogy mennyire illik Pinnick melankólikus hangja ehhez a zenéhez.Kár,hogy nem adtak ki több lemezt.

lowlander 2010.04.01. 07:28:41

Hát igen, remek lemez, és kár a vesztükért! Külön köszönöm a kiegészítést - a Simple Mind nekem annyira nem jött be, lám, el se mélyedtem benne. S hogy most mi lesz a Trouble-lal Eric Wagner nélkül...? A koncertlemezen nekem Kory Clarke annyira nem jött be - de majd a The Dark Riff-en látjuk meg igazán!

windigo 2010.04.01. 12:04:43

Egyik kedvenc lemezem, szeretem mindkét zenész bandáját, és én bizakodó vagyok, hogy lesz még új Supershine lemez.