egy lemez

A mesebeli szörnyek

 Snailface II. (42 min., Wordclock Records, 2010)

 
Snailface II.: ilyenek a cryptidek!A Bay Area színtér a ’80-as-’90-es években a trash (és a speed) legfontosabb központjának számított, olyan bandákkal, mint az Exodus, a Testament, a Death Angel, vagy persze az innen (is) kinőtt Metallica – nekem ma is ez jut eszembe főképp, ha a nevet hallom, pedig a Nyugat Párizsában, mint e színtér központi városában, természetesen mindenféle más is megterem. Például a zseniközeli Wooden Shjips vagy a Snailface-ék, akik különben ugye, tudja mindenki jól, a Kowloon Walled City-ék tulajdonképpen, s akik az ügyeletes jóarcok nálam mostanában, hogy március 11-én feltették az új albumuk a netre.
 
Ha valaki nem értené: van tehát egy Kowloon Walled City nevezetű, alapvetően igen súlyos, zúzós, kiabálós, elborult zenét játszó négyesfogat, egyre növekvő respektussal és közönséggel, amely banda tagjai „szabadidejükben” is együtt zenélnek, csak akkor lényegesen lazább zenét, Snailface néven (és mind a kettő banda lemezei ingyen letölthetők innen meg innen). Ennyi megállapítható, az már kicsit nehezebben, hogy vajon ugyanazokat a hangszereket kezelik-e a tagok, vagy cserélnek egymással, még az énekben sem lehet biztos a hallgató: a KWC-ben rekedt ordibálás van, a Snailfaceben tiszta, igen jó énekhang. Mert hát nehéz a kapcsolatot megteremteni Scott Evans (vokál, gitár), Jeff Fagundes (dobok), Ian Miller (basszus), Jason Pace (gitár) (ez a KWC line-upja) meg a Doctor Mindface, Æon Timerender, Blar, The Potentiometer neveket viselő Snailface tagok között, hogy kicsoda kicsoda is. És nincs külön honlap, nincs külön myspace oldal, mégcsak egy nyamvadt youtube-video sem, bár persze ők azt írják, hogy van, természetesen olyan szövegkörnyezetben, ahol minden de minden arra mutat, poénkondak. Mindenesetre kerestem, és nem találtam.
 
Nos, magam a KWC-nek nem vagyok valami nagy rajongója, sőt, igazából csak a jelen album hallgatása után estem neki az anyagaiknak, de különösebben mély érzéseket a mellékbanda tavalyi anyaga sem váltott ki belőlem – bár jobban tetszett, mint a KWC. Viszont most a II. szellős építkezésű, ennek megfelelően áradó friss levegővel teli nótákat tartalmaz, melyek döbbenetesen sok eleven, ütős, friss ötletelést foglalnak magukba, üdén, mégis éretten. Nyema izzadtságszag, nyema rutin-riffpakolmányok, mégis magabiztosan szerkesztett, kiegyensúlyozott vonalvezetésű és -színvonalú, végig meglepetéseket tartogató, abszolút keménykedés nélküli negyvenkét perc. Tényleg, ennyire pozitív életérzések rég fogtak el album hallatán, nem mellesleg, az is ritkaság, ha a hordozható játszómra nem csak 1-2 számot, hanem komplett albumot töltök fel. Meg merem kockáztatni, hogy a legjobb lemez, amit az ideiek közül eddig hallottam. Pedig látszatra nincs itt semmi különös.
 
A II. szövegvilágát tekintve koncept-album, az emberek és a cryptidek közötti bonyolult viszonyokat elemzi minden nóta – amely cryptidek olyan „lények”, akiknek léte nem bizonyított meglehetős „irodalmuk” és a bennük hívők jelentős számának ellenére sem, mint pl. a yeti, vagyis a bigfoot, vagyis, ugye, hehe, a sasquatch. A címek, ennek megfelelően, arra utalnak, hogy a dalok egy-egy (egy-két) cryptidről szólnak – ilyesmi nevekkel, mint Yowie, Momo, stb. A szövegek ennél bonyolultabb elemzésére nem vállalkozhatom, lévén semmi kézzelfogható szövegkönyv nem lelhető fel – de mérget veszek rá, hogy ennyiből is fogta mindenki a dolog poénközpontúságát. Hát igen. Mindenesetre a – maguk módján – tépős dalokat időről időre (kétszámonként) nyugisabb jammeléssel megtámogatott prózaszöveg szakítja meg – vagy fűzi össze: a The Mandate of Himalayan Blood ­három rövid darabja, mely nyilván a koncept-jelleget igyekszik rendesen megtámogatni.
 
Ilyenek, amikor Kowloon Walled City-k...Olyan nyugisan indul az anyag, hogy csak na, a Yowie Wwants a Piece-szel. Kis orgona, kis bőgőzés, hangulatos akusztikus gitár. Az ének a fiatal Ozzyt idézi, a szaggatott riffelés meg a Lynyrd Skynyrd Cry For The Bad Man témáját – pontosabban biztos, hogy igen sok nótát megidéz ez az egyszerű szerkezet, nekem mégis a jacksonville-iek anyaga jön elő –, s a kopogó dobok egy az egyben a hetvenes évek dobsoundját hozzák. Olyan finoman hangszerelt és komponált nótával indítanak, hogy lehetetlen nem megállni, nem felkapni rá a fejet, az embert máris a legkiválóbb stoner lemezeket jellemző otthonosságérzés keríti hatalmába – amennyiben persze erre fogékony, és át tudja/hajlandó magát engedni neki. Abszolút klasszikus hetvenes évekbeli emlékeket hív elő a refrén is, és már itt megvan a nótában az a csavar, a még hozzávágott plusz egy (-két) ötlet, amelyik mindegyik tételt jellemzi: hogy a hallgató pontosan tudja, a végén is tartogatnak még meglepetést számára az opusok. Mert félidőnél beköszön a pszichedelia, hogy már itt is maradjon a nóta háralévő részében egyre jobban felpörögve és pörögve – míg az igen jól eltalált zárlatot el nem érik egy nagyon jó ikertgitározással. És a nóta végén számot kell vetni azza a felismeréssel is, hogy míg egyes elemek nagyon előhozzák az említett évtizedet, a nóta egésze mégsem sugároz retro-hagulatot. A The Almasty (Kelernes Minor) már szigorúbban indít, mintha a KWC-t hallanánk, míg az ének is meg nem érkezik – de teljesen Snailface-szé talán csak az utolsó másfélperc fantasztikus hangulatában válik, ahol a különben nem túl érdekes tétel alaposan felpörög, és nagyon jó hangulatban hagyja el a hallgatót. Aki az első Himalájás betéttel ím elért az első szakasz végig, egyúttal az album legzseniálisabb pillanatainak közvetlen közelébe.
 
Merthogy az itt következő Wild Woman of the Navidad: The Thing That Comes, majd utána a Momo, the Missouri Monster brilliáns remekművek. A Navidad nyitánya még semmit sem sejtet, a már megint nagyon a fiatal Ozzy-t idéző vokál annál többet – és jön az év (eddigi) refrénje! A nagyon feldobó atmoszférában gördülő refrén-riff abszolút felemelővé teszi a nótát, míg a megszakításos alap-riff szerkezet nagyon ügyes ellenpontot képez ezzel. Ez a tempós refrén-riff rockslágerhez teremtetett, bár Snailface-ék nem tolják annyira előtérbe, mégis brilliáns lesz, amikor belőle a tétel nyitótémájához térnek vissza. A Momo kórusa megintcsak méregerős, csupa jó hangulatok töltik fel a hallgatót az album jó közepén, amikor pedig a nyitónóta is húzódarabnak ígérkezett már – most hirtelen meg csak úgy dobálja egymás mögé a jobbnál jobb darabokat a banda, melyekből, ahogy már az eleján írtam, csak úgy árad a jó levegő (még ha ez tulajdonképpen olvasóimnak vajmi keveset is jelenthet itt. Mert mi is ez?). Az ember lába már-már bemozdul a bugira ezektől a tételektől.
 
És aztán innen már csak jó jöhet, így állok én, az egyszeri hallgató a harmadik rész előtt. Ez már nem fordulhat rosszra. Nem csak azért, mert olyan jó hangulatba kerültem, hanem mert itt mát biztosan tudom: lehetetlen csalódni bennük ezen az albumon.
 
És nagyjából úgy is van: a The Boy Named Jerry (Jerry Boy) tiszta gitárokkal, bluesosan szól, a refrénjén még a hippis tapsikálás is ott van. Megint nem csinálnak nagyon dolgot ezek a pofák, csak éppen nagyon ott vannak. Itt például a szólórész a nagyon megcsinált. Mondom, minden nótában van valami, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni egész egyszerűen. A Fishy Man-Goat Terrifies Couples Parked at Lake Worth / Mogollon belassult, vontatottabb tételében előkerül a csörgődob, az elszállós szóló-darabkák, hogy aztán, mikor szép lassan minden lecsendesül, és már csak a víz zubog a hangszóróból, felbolyduljon az egész egy remek bőgőzéssel megpörgetett, megintcsak tapsikolós zárószekvenciává – mely persze még egyszer megint belassul, és csak zajonganak meg zajonganak a háttérben a cryptidek.
 
...és ilyenek, amikor Snailface-ekA harmadik himalájai vérmandátum utánra már csak a Triangle Visage of the Hibagon / Skunk Ape kettős tétele marad. Ez pedig már beütésekor is az album legjobb bugi-ingerlő perceit hozza elő – megintcsak egy pofonegyszerű és millió helyről ismerős témával. A 2’30” után beköszöntő szólóelőkészítő mellékriff is telitalálat, hogy aztán egy nagyon szép levezetéssel átadja a helyet az opus második részének, ami egyszerű, kellemes témákra épülő csendes, hangulatos, pszichéző befejezése ennek a nagyon-nagyon jó albumnak.
 
Összefoglalni nem nagyon lehet, honnan és mennyi kellemes érzület dolgozik össze ezen a lemezen egy igencsak meggondolt és ehelyt átfogalmazott rockzenei hagyomány jegyében. Nem túlzás a Pink Floydot fontos helyen említeni az ujjnyomok között, vagy akár a King Crimsont – persze, annyi poént helyeztek el a vállalkozás körül, hogy elsőre azt gondoltam, ezekkel is csak viccelnek, de nem, van, amit komolyan kell venni körülöttük. De abban például már nem vagyok biztos, hogy tényleg a KWC-e a főbandájuk? Amikor a kis játékukkal már két lemezt kihoztak, s ez a második ráadásul sziporkázóan brilliáns – a KWC-nek meg csak egy nagylemeze van meg egy Ep-je. Most akkor mikor viccelnek?

 



A bejegyzés trackback címe:

https://sacreddesert.blog.hu/api/trackback/id/tr621916777

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nicodamien · http://stoner.blog.hu/ 2010.04.13. 22:43:15

Nagyon szeretem a Snailface-t.Annyira, hogy az előző lemezt egy éve kiraktam hozzánk is. Igaz, nem ennyire precízen és kevesebb háttértudással, amit most pótoltam a cikked által. (Iszonyat lusta voltam akkortájt utánanézni a bandának.)
A mostani albumot azért még nem szoktam annyira, mint a régit, éppen ezért még nem érzem benne annyira a potenciált. Idővel úgyis hatni fog...
Ismét egy teljesség igényével megírt posztot olvashattam végre. Thanx.