Miközben Pepper Keenan New Orleansban társaival, a hírek szerint, úgy döntött, a Down főzenekari státuszba lép elő, s ha kiheverték a Superbowl-döntő utáni fáradalmaikat (illetve Rex azt, ami neki rendeltetett), már dolgoznak is a negyedik albumon, régi kollégái Raleighben természetesen nem csak üldögélnek meg álldogálnak, hanem a továbblépésen törik a fejük. Nem annyira Reed Mullin és Karl Agell haknijára, a COC-Blindra gondolok, amely nem igazán tekinthető továbblépésnek, hiszen csak a tizenkilenc éve megjelent album dalait játsszák, hanem Reed másik, már sokkal produktívabb, Mike Deannel közös bandájára, a Righteous Foolra.

 

Jó egy éve hozták össze a triót, gitárosnak a Bad Brainses H.R. bácsi szólóbandjából hívták meg Jason Browningot, aki az említett Mullin-Agell formációban is játszik. Jelen pillanatban három saját nótájuk van fent a myspace oldalukon, jónéhány videójuk a youtube-on, illetve egy teljes koncertjük itt, meglehetősen kevés látványt tartogatva, rossz hanggal, és elég szaggatottan érkezve (az én gépemre legalábbis). Magyarán élvezhetetlenül.

 

Természetesen nem lehet őket megvádolni a C.O.C.-től való eltávolodással, számaikat nem ismerve is elég csak bulijaik setlistjére pillantani: az Eye For An Eye  és az Animosity-korszakból több nótát is nyomnak. Nem is csoda, hogy Mike Dean a nyolcvanas évek C.O.C.-jét említi zenéjük kiindulópontjaként egy interjúban, de ugyanígy a korai Bad Brainsre is hivatkozik, hozzátéve, hogy mindhárman énekelnek, nagy hangsúlyt fektetnek a vokáltémákra, így e téren sokkal dallamközpontúbbak, mint az anyabandájuk első két lemezén hallható zenei világ volt (mely lemezek közül a ’85-öst egy az egyben Mike énekelte, de mind az Eye... mind a Technocracy hozzáférhető olyan kiegészítésekkel, melyeken egy-egy jó Ep-nyi nótát ő nyom le).

 

Érdemben csak az említett myspace-oldalon fellelhető számokról tudok nyilatkozni, a bulik képvilága bármennyire is hangulatos, különösen Reedet szeretem figyelni a bőrök mögött, ahogy nagy hajlengetve oda-odasóz, a sound enyhén szólva egyenetlen a felvételeken. Úgyhogy saját számaik irányvonalát e kis mutatványból igyekszem kihámozni.

 

Az Asteroid délies ízű zakatolós riffel robog végig az emberen, tényleg az Animosityt idéző tempóban. A vokál kevésbé mérges, s az egész soundja érezhetően már a kilencvenes évek C.O.C.-jának hangzására megy rá. A kétféle zenei világ keveredése jól megfigyelhető különben mindhárom nótában, azonban aligha hiszem, hogy pusztán a címek abc-sorrendje miatt került épp ez a nóta az első helyre: a hallgatót egyértelműen a korai C.O.C. anyagok felé akarja pozícionálni (bár kétségtelen, hogy tempója miatt is éppen tipikus lemezkezdőnek tűnik). Pedig a következő Edict Of Worms bizony már inkább a Deliverance-korszakhoz kapcsolódik – simán elmenne Corrosion nótának is. Tempója visszafogottabb, a riff is harapós, énektémája alatt a bőgőhöz vonul vissza a gitár, mint mondjuk a The Snake Has No Headben. Ezért-e, vagy nem ezért, ez tűnik húzónótának a három közül. Ezek után már nem is meglepő, hogy a Heavy Is The Head-et a két korszak keveredésének hallom – főriffje szaggatott megoldása, mellékvokálja a Blind egy-két nótáját, mint mondjuk a Break The Circle-t jutattja eszembe, nem tehetek róla, csak ez a nóta nem annyira sötét, s egészében véve nem lehetne a zseniális ’91-es lemez továbbírásának mondani (sajnos). Ami abból a szempontból persze egyáltalán nem meglepő, hogy az az egyetlen album, melyet Mike Dean csak kívülről figyelt – akkor épp ő nem volt tagja a bandának, mint most Reed. Már amennyiben van még az a bizonyos banda. Ha valakiktől továbbírást vár(hat)nék, az a Mullin-Agell project lenne -- régebben még ígérgették is, hogy lesznek új nóták --, természetesen egy szerencsésebb névvel. Agell bandája, a Leadfoot úgyis évek óta áll már, bár folyton tervezik (vagy álmodják?) a visszatérést. Ha ez olyasmi albummal történne, mint a We Drink For Free, akkor inkább javasolnám, hogy mégis Reeddel dolgozzon össze. De persze ha a Bring it on világát hozná elő...

 

Szóval jó kis kísérletnek tűnik a Righteous Fool. Nem nagyon érzékelem, mennyi ebben a Bad Brains, amit Mike említ, de nem is nagyon kutatom. Kétségtelenül belefut persze a banda a hasonlítgatásba a Corrosionnel, ezt egyszerűen nem lehet megúszni ilyen múlttal rendelkező zenészek esetében, pláne, ha játszák is a régi nótákat, méghozzá az Államokban többször is közösen fellépve a COC-Blinddal. Ha egyszer ebből a múltból (is) akarnak megélni, ami különben teljesen rendben van szerintem, akkor ezt el kell viselni.

 

Persze múltjuk mellett kreativitásuk és virtuozitások is kétségbe vonhatatlan. Reed Mullin még mindig zseniális dobos, nem fog rajta az idő, szerintem az In The Arms Of Godról nagyon hiányzik, Mike Dean az invenciózus bőgőzés mellett egyre jobban énekel, Jason Browning pedig fogós riffeket és elsőrangú szólókat szállít – jó választás, nagy találat. Csak aztán bírják szusszal végig.

 

Különben – az említett interjúból kiolvashatóan – úgy fest, Reed kész lenne visszatérni a C.O.C.-be és megreformálni azt Mike-kal. De, mintha egy kényes személyt akarnának kikerülni, azt mondják, Woody nélkül ezt nem tennék. Nem nagyon tudom, hogy mi van most a Corrosionnal – csak azt tudom, hogy az ilyen megálldogálásokból sültek már ki nagy dolgok náluk. Dehát mégiscsak istenkísértés!