Későbbre tartogattam, de most, hogy március közepén, úgy tűnik, véget vetettek a történetnek, lemondták a turné hátralévő részét, és közelebbről meg nem határozott okok miatt, de a pletykák szerint a ritmusszekció drogügyletei okán, feloszlottak, vagy legalábbis szétmentek, Eddie bátyó elbocsátotta a line-upot, Tom Davies bőgőst és a februárban bekerült Jimmy Sweet dobost, mégiscsak előbbre kell hoznom a Nebuláról szóló posztot. Írhatnék akár pályaösszefoglalót is, de az már nagyon temetésszagú lenne, én meg mégiscsak bízom benne, hogy Eddie Glass nem adja fel, hiszen hát a többiek jöttek-mentek mellette (jó, persze, Tom Davies hat vagy hét éve ott van, de mégsem az elejétől, ha jól számolom, a harmadik bőgős) – minek ezért tök új csapatot csinálni? Well, a weboldaluk már nem működik...

A The Daggert mindenki, de mindenki ismeri, aki szereti ezt a műfajt. Nem túlzás talán a banda legnagyobb „slágereként” (hehe) utalni rá, ami persze nagy szó olyan mezőnyben, amelyben az Atomic Ritual album tételei is ott sorjáznak, szinte bármelyik. Számtalan koncert- vagy élővideója található a neten, ha valahol szóba kerül a banda, ezt a nótát rakják a cikk mellé, valahogy mégsem mondható, hogy a könyökömön jönne ki. Mert nem. Ez a rafinált-csavaros mestermunka hónapok múltán is odaköt a hangszóróhoz, s ha véget ér, kezemet húzza a gomb felé, hogy indítsam újra.

 

A nagy beütés után olyan csavaros tempó uralja a nótát, amit mondjuk a Rage Against The Machinenál hallhat az ember. A főriff oktávtól oktávig fel- majd visszagörgő rafinaltság, egyetlen nagy lazaság, tele nyújtásokkal, csörgésekkel, a basszus masszív bebőgetésével. Egyáltalán: a ritmusszekció nagyon ott van a témában – az embernek tempózik a lába az ütőssel, de csak félig-meddig tudja felvenni a ritmust, annyira sűrűek az aprócska váltások. Eddie Glass gitárja egy csomó helyről szól végig a számban, áradnak a nyújtások, szólócskák, imprók, amik nagyon sűrű szövésűvé teszik a hangzást – itt bizony nincs üresjárat, nincs olyan érzése a hallgatónak, hogy innen-onnan hiányozna még valami kis ötlet, döbbenetesen ki van találva, hogy minden egyes aprócska riffrészletre rákerüljön még valami, mondhatni, nem ismétlődik semmi sem a szám szerkezetében pontosan ugyanúgy.

 

Eddie Glass énekstílusán persze korábbi bandája, a Fu Manchu hatása nagyon megtapadt, de míg Scott Hill, ahogy telik az idő, egyre inkább „csak” vokálozik, legalábbis kevés változatossággal mantrázik az albumokon, Eddie Glass valamelyest hasonló orgánumát talán ötletesebben használja ki (persze jóval kevesebb albumon hallhatjuk énekelni, mint Hillt, akinek az első jónéhányon azért szintén nem tűnik fel az „egysíkúsága”) – legalábbis ebben a nótában jól eltalált az ének, noha szerencsésen és sokás szerint nem domináns, mondhatni, behalkították a hangszerek közé. Azért nem mondom, hogy ennek a riffnek meg a szóló(cskák)nak az eljátszása közben olyan könnyű lehet még énekelni is – bárhogyan.

 

Ez a csörgő-zörgő, nagyon ravasz, ötletekkel telezsúfolt hatalmasság az elmúlt időszak legemlékezetesebb teljesítménye számomra, mely pontosan megmutatja, mennyi mindent tud ez a banda – nagy kár lenne értük, ha tényleg abbahagynák.

 

Mellékelt video ugyan megint keveset mutat abból, hogyan is szól a nóta a Heavy Psychen, nem is a legelején indul, a végén meg a Giant eleje is benne van, de ennek a felállásnak egyik utolsó felvétele ez – március 13-án készült Albaquerqueban – hat nappal később dobta be Eddie Glass a törülközőt.

 

 

(Gyorsan ideszúrom, utóiratként, hogy Eddie Glass a zajlik.hu szerint persze új bandát szervez, de azt nem lehet tudni, hogy ez egy új felállású Nebula lesz, vagy egy tök új csapat)