A nyitó Dirty Bird kiállásokkal, felpörgetésekkel megspékelt viszafogott, már-már szvinges tempókkal ízesített „bugi-vugi”. A hangzás nagyon szelíd-soft, semmi torzító, a bőgőközpontú főharmónia alatt a hallgatónak folyton azt ígéri, hogy mindjárt robbanás lesz – és aztán persze nem lesz. Ahogyan a Kyuss-lemezeknél, itt is vízválasztó az első nóta: vagy azonnal ráérez az ember az otthonosságra ebben a dalban, vagy hagyja a fenébe az egész anyagot. Az album első kislemeznótája a Future Rock. Itt már előkerül a torzító, s a szóló alatt a cinsusogásos sivatagi fülledtség is. Főriffje távolról fuzzokat emleget, az ének kiabálós, a gitár olyankor kiáll, s fölerősödnek a tamok. A tempó az erősebb sounddal megtámogatva sokkal felpörgetettebbnek tűnik, mint a nyitónótánál, pedig nincsen ám attól fényévnyi messze. A Radió Mecca kezdő vokálja már azt a keleti szálat mozgatja kicsit, mint a Saved by Magic lemez Paradise On Earthje, a zene azonban eleinte inkább idézi Jacko Billy Jane témáját, mint a BBB klasszikusát. Természetesen az egész anyag masszívan ráböki mutatóujja bötykét a hatvanas meg a hetvenes évekre, de ennek a nótának a kórusán ez aztán különösen érződik. A Little World egy-az-egyben visszaköszönő téma – afféle intertextus, amit zenében nem tudom hogyan neveznek –, bár a hallgatónak más nótáknál is előjön az az érzése, hogy hallotta már. Pszichedelikus gitár-sivítás, steeles pengetés, pörgetett tamok, hippis futamok a hathúroson. S a Who’s gonna help you-híres refrénje, kicsit zárt szájjal. Tipikus Bjork-nóta, az utolsó két percre felerősödik, majd szép lassan elhangatnak a hangszerek, hogy egy jammes, keleties (itt már zenéjében jobban ott van az előbb említett Paradise On Earth) füstölésbe torkolljon. A Blowin’ Up Shop pszichésen effektezett énektémával riogat, szerkezetileg az album első tételét idézi, gondolom, afféle vinyl B1-nek szánhatják. A gitárok kimondottan dögös témát húznak, de (valószínűleg) szándékosan lecsapolták belőle a hangerőt, hogy tényleg dögös is lehessen. Megintcsak érződik a tomboló erő visszatartása. Nagyon ügyes a kórus megoldás. Már jóval tempósabb az anyag eddigi tételeinél a Good Time Bonnie. Kellemes lüktetést visz már megint a sokadik számba is a bőgő. Az ének is kis hangoskodós, a kórus megint olyan, hogy mérget vennék rá, valamelyik BB-anyagon hallottam már. Vannak zenekarok, ahol kimondottan idegesít, az üresség, a fáradtság és a fantáziátlanság jelének tartom az önismétléseket. Azokon az anyagokon persze a zenészek vért izzadnak, nehogy megismételjék saját korábbi témáikat, éppencsak tök ugyanolyanokat tolnak. Ezzel szemben a BB-féle ismétlések a nóták továbbírásainak tűnnek, újragondolásának, egyúttal elég erős láncolatba fűzik fel eddigi anyagait – korábban már írtam a jóleső, laza otthonosság-érzésről, ami BB közönségét elfogja anyagai hallgatása közben – különben nem lennének a közönsége – no és ezért például e visszatérő hangsorok kimondottan felelősek. Lehet persze, hogy ennek pozitív elismeréséhez nagyon kell szeretni őt, de az ellenkező oldalról sehogysem tudom szemlélni a dolgot. Mert én tényleg nagyon szeretem. Az elmaradhatatlan, de ezúttal portugálul karattyoló retro-rádiós betéttel nyitó Porto hozza az album leglazább tételét. Igazi füstös könnyűség, A „szólóban” enyhe wah-pedálozás, majd jammelős prünytögés. A gitártéma megint igen ügyes, bár igazából inkább bőgőtéma talán. A Somewhere Some Woman a végére kötelezően hozott hosszúnóta. A rockos témát jellegzetes BB-féle magas gitártéma hozza elő. A vokált szigorúbbra veszi, a szöveg néhány ismétlődő sornak tűnik. A zenei téma persze rém egyszerű, igazi elszállós középrésszel, a második szakasz pedig belassuló, mély, hosszan kitartott hangokkal, nagy cinzúgással – balladisztikus levezetése az albumnak.

 

BB csuklóból tolja ezt az anyagot is. Frisseség árad minden lemezéből, melyekre a sivatag kietlen forró szárazságát épp úgy rá lehet fogni, mint mondjuk egy esős délután hangulatát valahol Angliában. Tipikusan egyműfajú, bár azon belül folyton ösvényszélesítő munkát végez Brant Bjök. Teljesítményétől messze van a világhírnév és a showbiz-siker, valahogy egész jelenléte távolságot tart ettől. Öreg blues-zenészek rendhítetlen kitartásával hozza ugyanazt a formát minden korongon. Épp ezért megbízható. Nincsenek slágerei, még igazában húzónótái sem. Van azonban milliónyi emlékezetes fülbemászó harmónia, dallam, motívum, amely az emberben (bennem) folyton visszacseng, nem engedi, hogy elfeledjük. Ez teszi megkerülhetetlenné. Kérlelhetetlensége a sikerhez szükséges minimális engedékenységgel szemben pedig legendássá. Szerepköre már-már mitikus. Lemezei ő maga. Ő maga pedig a lemezei.

 

Különben jelenleg éppen Európa-turnén van. Magyarországot ezúttal kihagyja, de Bécsben (április 2.) és Zágrábban (április 4.) is fellép, vagyis elérhető közelségbe jön.