A nyitó
Dirty Bird kiállásokkal, felpörgetésekkel megspékelt viszafogott, már-már szvinges tempókkal ízesített „bugi-vugi”. A hangzás nagyon szelíd-soft, semmi torzító, a bőgőközpontú főharmónia alatt a hallgatónak folyton azt ígéri, hogy mindjárt robbanás lesz – és aztán persze nem lesz. Ahogyan a Kyuss-lemezeknél, itt is vízválasztó az első nóta: vagy azonnal ráérez az ember az otthonosságra ebben a dalban, vagy hagyja a fenébe az egész anyagot. Az album első kislemeznótája a
Future Rock. Itt már előkerül a torzító, s a szóló alatt a cinsusogásos sivatagi fülledtség is. Főriffje távolról fuzzokat emleget, az ének kiabálós, a gitár olyankor kiáll, s fölerősödnek a tamok. A tempó az erősebb sounddal megtámogatva sokkal felpörgetettebbnek tűnik, mint a nyitónótánál, pedig nincsen ám attól fényévnyi messze. A
Radió Mecca kezdő vokálja már azt a keleti szálat mozgatja kicsit, mint a
Saved by Magic lemez
Paradise On Earthje, a zene azonban eleinte inkább idézi Jacko Billy Jane témáját, mint a BBB klasszikusát. Természetesen az egész anyag masszívan ráböki mutatóujja bötykét a hatvanas meg a hetvenes évekre, de ennek a nótának a kórusán ez aztán különösen érződik. A
Little World egy-az-egyben visszaköszönő téma – afféle
intertextus, amit zenében nem tudom hogyan neveznek –, bár a hallgatónak más nótáknál is előjön az az érzése, hogy hallotta már. Pszichedelikus gitár-sivítás, steeles pengetés, pörgetett tamok, hippis futamok a hathúroson. S a
Who’s gonna help you-híres refrénje, kicsit zárt szájjal. Tipikus Bjork-nóta, az utolsó két percre felerősödik, majd szép lassan elhangatnak a hangszerek, hogy egy jammes, keleties (itt már zenéjében jobban ott van az előbb említett
Paradise On Earth) füstölésbe torkolljon. A
Blowin’ Up Shop pszichésen effektezett énektémával riogat, szerkezetileg az album első tételét idézi, gondolom, afféle vinyl B1-nek szánhatják. A gitárok kimondottan dögös témát húznak, de (valószínűleg) szándékosan lecsapolták belőle a hangerőt, hogy tényleg dögös is lehessen. Megintcsak érződik a tomboló erő visszatartása. Nagyon ügyes a kórus megoldás. Már jóval tempósabb az anyag eddigi tételeinél a
Good Time Bonnie. Kellemes lüktetést visz már megint a sokadik számba is a bőgő. Az ének is kis hangoskodós, a kórus megint olyan, hogy mérget vennék rá, valamelyik BB-anyagon hallottam már. Vannak zenekarok, ahol kimondottan idegesít, az üresség, a fáradtság és a fantáziátlanság jelének tartom az önismétléseket. Azokon az anyagokon persze a zenészek vért izzadnak, nehogy megismételjék saját korábbi témáikat, éppencsak tök ugyanolyanokat tolnak. Ezzel szemben a BB-féle ismétlések a nóták továbbírásainak tűnnek, újragondolásának, egyúttal elég erős láncolatba fűzik fel eddigi anyagait – korábban már írtam a jóleső, laza otthonosság-érzésről, ami BB közönségét elfogja anyagai hallgatása közben – különben nem lennének a közönsége – no és ezért például e visszatérő hangsorok kimondottan felelősek. Lehet persze, hogy ennek pozitív elismeréséhez nagyon kell szeretni őt, de az ellenkező oldalról sehogysem tudom szemlélni a dolgot. Mert én tényleg nagyon szeretem. Az elmaradhatatlan, de ezúttal portugálul karattyoló retro-rádiós betéttel nyitó
Porto hozza az album leglazább tételét. Igazi füstös könnyűség, A „szólóban” enyhe wah-pedálozás, majd jammelős prünytögés. A gitártéma megint igen ügyes, bár igazából inkább bőgőtéma talán. A
Somewhere Some Woman a végére kötelezően hozott hosszúnóta. A rockos témát jellegzetes BB-féle magas gitártéma hozza elő. A vokált szigorúbbra veszi, a szöveg néhány ismétlődő sornak tűnik. A zenei téma persze rém egyszerű, igazi elszállós középrésszel, a második szakasz pedig belassuló, mély, hosszan kitartott hangokkal, nagy cinzúgással – balladisztikus levezetése az albumnak.
Különben jelenleg éppen Európa-turnén van. Magyarországot ezúttal kihagyja, de Bécsben (április 2.) és Zágrábban (április 4.) is fellép, vagyis elérhető közelségbe jön.