A Supershine-t a hatalmas hippi-doom istenség, a Trouble főmágusa, Bruce Franklin hozta össze az anyabanda hosszú és szomorú üresjárata idején egy másik nagy illinois-i legendával, a látszólag gyökeresen más zenei világból való King’s X frontember-bőgősével, a fekete Doug Pinnickkel. Mellettük több kiváló zenész működött közre az anyag elkészítésében mind a Trouble, mind a King’s X tagjai közül: a dobokat Jerry Gaskill (King’s X) valamint a Trouble alapító-, majd a bandából többször kiszálló, egy ideig a pletykák szerint a papi hivatást is fontolgató (valójában azonban inkább a filmzenék felé forduló), de a „szünet” előtti utolsó (majd aztán -utáni első) felállásba mégiscsak visszatért ütőse, Jeff Olson, míg Ty Tabor (a King’s X gitárosa) a keverési munkálatokban segédkezett. A dalokat egy kivételével közösen jegyzi Franklin és Pinnick, a produceri munkát is ketten megosztva végezték. Így aztán kézenfekvő gondolat, amit magukról kicsit viccesen meséltek, hogy a két alapbanda stílusát keverik – mert bármennyire fura is belegondolni, végülis hát mégis ez történt. Vagy valami ilyesmi. Ugyanis a nóták egyik felében az erőteljesen hatalmas, vastag Trouble-riffek Doug énekstílusával egészen másféle karakterisztikát kaptak, noha hangszerelés, nótaszerkezetek, sound vagy tempó terén sem tértek el a chicagói ötösfogat jellegzetes világától valami nagyon – másik felében viszont Doug érezhetően könnyedebb témái dörrennek meg a flying V zakatoló őrlésében, a hatalmas gitáros kezéhez védjegyszerűen tapadó sounddal. Ez a fajta feszültség kétségtelen kapcsolódott mindkét banda irányvonalához valamelyest – érzésem szerint a Troble-éhoz sokkal jobban azért –, termékenynek is mutatkozott, mégis, a reakciók arra utalnak, nem volt könnyű egyik zenekar felől érkezve sem értelmezni ezt a zenét.

A group önmagáról elnevezett albuma 2000-ben jelent meg, jó egyévnyi munka eredményeként, de végül minden különösebb visszhang nélkül. A Trouble 1996-os feloszlásakor hatalmas űrt hagyott maga után. Ennek lehetséges betöltőjét sok helyen kereste a korabeli hallgató – ebben a szerepkörben viszont egyszer sem jött elő a Supershine neve (nem mellesleg Eric Wagner (a Trouble magyar felmenőkkel és -akcentussal bíró énekese) a brit Anathema tagjaival közös, szintén egylemezes válallkozása, a LIDé sem). A ’shine persze eleve side-projetcnek indult, lehetett sejteni, hogy hosszútávon semmiképpen sem lehet hiánypótló (bár ne feledkezzünk meg róla, hogy a Metal Blade kiadó eredetileg négy albumos szerződést akart, utóbb nem hallottam, hogy ebből mi lett), meg aztán az ortodox rajongók nem vették valami jó néven Doug érezhetően slágeresebb, könnyedebb témákon edzett vokálját sem, ellenben Bruce Franklinnek felrótták, hogyha ennyi minden van még a tarsolyában, akkor minek kellett abbahagyni a Trouble-t. A King’s X közönség oldaláról Pinnick szólóanyagát, a Poundhound-ot emlegették, ha egyáltalán. A dolog utóéletéből (ld. lentebb) sok minden kikövetkeztethető erre nézvést is.

Márpedig az album egy zaklatott Trouble-riffekkel (ami egyben azt is jelenti, hogy jó helyen jár a hallgató, ha a Led Zep Moby Dickjét itt megérzi), remek zakatolásba torkolló jó ütemű és a legjobbkor bekövetkező tempóváltásokkal megálmodott hatalmassággal indít (Take Me Away), melyben Dougra se lehet panasz: odateszi magát üvöltések terén is, orgánuma kimondottan jól alkalmazkodik az erős riffeléshez. Talán csak első hallásra szokatlan egy picit, mert ugye, a magamfajta egy másik hangot vár. Sound tekintetében hallhatóan a korai (értsd a Manic Frustration előtti) Trouble-lemezeket lőtték be, nótaszerkezetekben azonban inkább rokon a ’91-es és a ’95-ös korongokkal – vagyis szellősebbek a témák, összetettebbek a dalok, s a pszichedelikus betétek is a helyükön vannak. De pl. a második, Kingdom Come című menetelős, szigorúan lüktető, szaggatott riffre és erőteljes dob-püfölésre épülő nóta közepéről vérbeli és igazi hideglelős-lúdbőröztető doom-szóló sikít a hallgatóra, mely egyértelműen pl. a ’90-körüli Franklin/Wartell szerkezeteket idézi, miközben Doug Pinnick itt már merészen hajlítgatja a hangját. A One night már furfangosabb szerzemény: egyrészt az olyan beállósabb Trouble-nótákat idézi, mint a Flowers a bontott akkord-szerű alaptémájával, másrészt az is kiérződik, hogy az énekes/basszer keze talán jobban benne lehet a nótában, mint az eddigiekben. És ha ez az érzésünk beütött, az I Can’t Help You-nál egész biztosan nem fog elhagyni – ennek a refrénje bár zakatol, mégiscsak legfeljebb a régi hippi-nóták feldolgozásakor hallható a Franklin-féle anyabandánál ilyesmi, bár egy sötét riffet sikerült azért ebbe is beleszőni.

A Love lett talán a legslágeresebb dal az anyagon – persze még mindig igen messze járva a valóságos slágerektől. Inkább a könnyed énektéma dominál a nótában. A hallgató pl. ilyenkor gondolkozhat el – ezúttal ideje is van rá –, hogy mi vezethette egymáshoz ezt a két zenészt, hogy mi lehet köztük a kapocs (mármint a Trouble-on kívül, melynek Pinnick hatalmas rajongója). De eddigre az album tapasztalataiból már rá is kellett, hogy jöjjön: a ’60-’70-es évek zenei világának közös szeretete, ennek óriási hatása mindkettejük stílusára. A hippi-mozgalom zenéi, az innen mitőlünk nem ismert, és egészében valószínűleg már meg sem ismerhető akkori amerikai zenei világ – és csak kisebb részben az európai, mert azért a Beatles mindkettőjüknél megvan (a Sabbathtal Pinnick esetében már óvatosabb lennék, bár ha nem szeretné, Bruce Franklin nem is állt volna vele szóba, de hogy a zenéjében ez mennyire van ott, az már bizonytalanabb). Mindez, hangsúlyozom, nem a Supershine zenei világát jellemzi: azon minden ott van, ami a Trouble-nál megvolt. Az énekkel mindez talán kicsit a grunge felé mozdul el. De csak kicsit.

Nem emlékszem tehát hatalmas ujjongásra az album megjelenésekor, és ma is mintha titok övezné egy kicsit, akár a szégyenfoltot - hova lett például a további három lemez a Metal Blade-nél? Kevés anyag van róla a neten, akár Bruce, akár Doug anyagait fürkészi az ember, csak nagyon mellékesen említik a projectet. S más oldalak is teljes bizonytalanságban vannak. Az Amazonon, ha az ember belehallgatna az anyagba, három hallhatóan másoktól odakeveredett számot is bemutat neki az oldal, mint ’shine szerzeményt – elsőre meg is lepődtem, hogy lenne egy Ep-jük is, amit nem ismerek, de aztán belehallgattam. A youtube-on is található a 2000-es album borítója alatt futó olyan nóta, amely nem is az övék. (Mintha valami ifjú titán pop-banda is működne ilyen névvel...?) Ugyanakkor myspace-oldaluk új dalt hirdet december óta, ha jól értelmezen, már fent kéne lennie. De nincs. Kár. Bármennyire szentségtörő is a gondolat, meg merném kockáztatni, hogy a Supershine albumon több emlékezetes pillanat van, mint a Trouble visszatérés utáni, 2007-es Simple Mind Condition­-jén. Bruce Franklint, mint a világ egyik legnagyobb húrnyűvő-dalszerzőjét ereje teljében mutatja ez a tíz évvel ezelőtti hanganyag. Még nem késő felfedezni!