John Garcia az arizonai San Manuelben született 1970-ben, szeptember 4-én fog becsöngetni hozzá a 40. év. Ami ki tudja, milyen banda frontembereként találja majd. Jelenleg Európa-turnéra készül régi Kyuss-dalokkal. Tagja a Hermano nevezetű side-projectnek, amely 2007-ben készítette el legutóbbi lemezét. Legutóbb a Monkey3 tavalyi lemezén lehetett hallani egy számban (Watchin’ You, a lemez címe pedig, a pontosság kedvéért, Undercover). Évek óta tervezgetett szólóprojektje, a Garcia vs. Garcia áll – a weboldala vagy két éve ugyanolyan félkész. S közben félfüllel Kyuss újraalkulást is lehet hallani. Az ember bennem erre azt mondja, hogy hát, hát.

 

Lehet, hogy igaza van a szólóprojetct-szájtja about oldalának, amelyen annyi áll: nincs szükség hosszú, unalmas történetre. Vájtfülű öreg sztónerek az életművet betéve fújják. De mindig vannak olyanok, akik szeretnék újra hallani. Vagy éppen először. Ebben a cikkben érdekesség főleg az ő számukra lesz. A többiek legfeljebb pontosíthatják, amit tévesen tudok.

 

John Garcia masszív legendája az underground egyik legnagyobb története, életműve lassan annyira beláthatatlan, mint valami öreg country-zenészé. Az embernek úgy tűnik, sosem fordít hátat senkinek, ha valaki felkéri, hogy ugyan énekeljen már el egy nótát az albumán. A rock/metal színteren énekesek tekintetében szokatlan, hogy valaki ennyi vendégmunkát vállaljon el. Ez nyilván masszívan alátámasztja, hogy John Garcia elég jó arc lehet. De egy valamitől mintha undorodna: a sikernek még csak a lehetőségétől is.

 

Más indok nem nagyon lehetett rá, hogy a Kyuss 1995-ben, három-négy hónappal zseniális negyedik, ...And The Circus Leaves Town anyaga után, amikor már az ún. áttörés szinte napirenden volt – európai turné, nagy érdeklődés – szóval hogy egyik napról a másikra földbeállt. Azóta se hallottam róla, hogy pontosan mi is történt, vagyis csak annyit, és ez nyilván elmond mindent, hogy személyi ellentétek adódtak a tagok, nyilván főleg a két alapító, John és a gitáros Josh Homme között. De azt pontosan tudom, mennyire lestük és vártuk akkor az új bandáját, a Slo Burn-t. Nem túlzás felfokozott érdeklődésről beszélni, mindenki kíváncsian leste, mit csinál majd új zenekarával a kiváló énekes – ő meg erre csinált egy Ep-t, rajta a brilliáns Pilot The Dune-nel, de mielőtt a nagylemezig jutott volna a bagázs, Garcia véget vetett a történetnek. De ha egyszer már elmondom, kezdem a legelején.

 

A Sons Of Kyuss-t, mely a D&D szerepjáték Greyhawk campaing setjéből kapta a nevét, gimis haverok alapították a '80-as évek legvégén, a dél-kaliforniai Palm Desert nevű kisvárosban: John Garcia és Josh Homme (persze mások is, de a Kyuss-sztorit inkább más alkalomra tartogatnám). Legendás sivatagi generátor-partyjaik (amikor a pusztában örömzenélnek, s a cuccok benzines áramfejlesztőn (aka. generátor) csüngenek) után és között csináltak egy Ep-t, aztán rövidítették a nevüket Kyuss-á, leszerződtek egy független kiadóhoz (Dali Records), megcsinálták első, Wretch! című lemezüket 1991-ben, rajta az egy évvel korábbi Ep-n is szereplő nóták egy részével, és aztán nem történt semmi. Hihetetlenül szarul szól, alig lehet kapisgálni, hogy van valami ezekben a pofákban. Pedig van: a második lemezük előtt találkoztak a Master Of Reallity zenekar főnökével, Chriss Gossal, akivel aztán, mint a további lemezeik producerével, kitalálták ezt az egész stoner/desert rock-sound őrületet.

 

S miközben egyre bitangabb albumokat csináltak, s beindult velük a szekér (turnék a Danziggal, a Metallicával, fellépés Eindhovenben a Dynamó Fesztiválon, töménytelen ember előtt – na az nem sikerült jól, John a szabad könnyűdrogok országában a koncertnek még eléggé az elején beesett a dobok közé, és le is kellett jönniük a színpadról aztán), a nagy felállásból szép lassan elkezdtek kiperegni az arcok: a Blues For The Red Sun (1992) után kirúgták Nick Oliveri bőgőst, mert nem bírtak vele – később Josh Homme új zenekarában, a Queens Of The Stone Age-ben is zenélt, onnan is kirúgták –, a zseniális Welcome To Sky Valley (melyet 1993-ban rögzítettek, de csak '94-ben adtak ki) után Brant Bjork szállt ki, mert még John-nál is jobban undorodott az áttörés lehetőségétől, (egyebek - pl. személyes ellentétek - mellett azt is) mondván, hogy nem bírja a turnékat – aztán persze azóta is állandóan turnézik (a helyükre szintén legendás zenészek kerültek: a bőgős a hatalmas Scott Reeder, a dobos pedig a Palm Desert Scene-alapember, Alfredo Hernandez lett). Végül az említett ’95-ös lemez után a maradék kettő alapító is szétment (a pontosság kedvéért: Oliveri és Bjork nem voltak alapítók, de már a Wretchen is zenéltek). Maguk mögött hagyva a legnagyobb füstös legendát, amit a világ valaha látott, belekezdett mindenki valami új történetbe. És innentől lesz szövevényes az ügy.

 

Korabeli interjúiban John keményen bazmegozott, ha szóba hozták a Kyusst. Minden erejével a Slo Burnre akart koncentrálni. Részt vettek egy Ozzfesten, számtalan újságíró kereste, azok előtt rendre kihangsúlyozta, hogy nem szólóprojektről van szó, nem John Garcia és a Slo Burn a zenekar neve, hogy a közös munkán van a hangsúly, aztán mégis szétmentek, mielőtt nagylemez lehetett volna a dologból, s innen Európából akkor jó ideig nem is lehett látni, mi van Johnnal. Pedig a Slo Burn ma sem tűnik elvetélt vállalkozásnak. Chris Hale gitározott, a ritmusszekciót Damon Garrison (bőgő) és Brady Houghton (dobok) alkotta a bandában. Az Amusing The Amazing anyag hard rockosabb, mint a Kyuss-anyagok, nincs az a bődületes, basszusgitár erősítőből böfögő, jellegzetes Josh Homme-féle gitármormogás, a bőgő sem olyan markánsan kihangsúlyozott, de a zene, bármennyire is tiltakozott az ilyen megnyilvánulások ellen John, mégiscsak továbbgondolása, ilyen módon folytatása a Kyuss törekvéseinek, s John Garcia Glenn Danzigos elnyújtott, ősrockos éneke kiváló anyaggá teszi a később kilencszámossá bővített Ep-t, a társaság egyetlen felvételét.

 

A kilencvenes évek második felében a Kyuss-brand mindeközben elkezdett nagy építménnyé nőni. 1997-ben jelent meg a Burn One Up című antológialemez, az általam ismert első, és mindjárt a legjobb stoner-kompiláció – a műfaj tulajdonképpeni névadása ekkor történt nagyjából, legalábbis Magyarországon ennek kapcsán hallottam először a szót. S akkor a Kyuss már mint műfajalapító került elő – természetesen minimum a Fu Manchu meg a Sleep társaságában, hogy most ebbe mélyebben meg se próbáljak belemenni. Ezt az antológiát Josh hamarosan világsikert elérő zenekara, a QOTSA nyitotta. A banda első kislemeze három kiadatlan Kyuss-nótával együtt jött ki 1997-ben, s kiadatlan számokból később sem volt hiány. Josh Desert Sessions projektje nemcsak a régi Kyuss háromnegyedét (hát igen, egyedül Johnt nem) rántotta össze, de leporolták a kiadatlan Kyuss-témákat is. 2000-ben a kislemeznóták jöttek ki a Muchas Gracias: Best Of Kyuss c. albumon, s ugyanebben az évben a Nick Oliveri alapította Mondo Generator Cocaine Rodeo albumán egy 11 perces jammelés erejéig együtt nyomta a rockot az első két Kyuss-lemez felállása - igen, John, Josh, Nick és Brant együtt. De addigra már Johnak is volt bandája megint. Vagy talán már túl is volt rajta ismét...

 

1999-ben, abban az évben, amikor John tudomáson szerint megkezdte „featured star” karrierjét is a Misdemeanor nevezetű banda Five Wheel Drive Ep-jén a Love Song című nótában (legalábbis én ebben hallottam először vendégénekelni), már split EP-vel jelentkezett Unida nevezetű bandája (a split másik felét a svéd Dozer adta). A Unida megintcsak legendává vált azóta, más egyébbé aligha tudott. Kiváló zenészek jöttek össze: a dobokat Miguel Cancino püfölte, a gitárt a szakállkirály Arthur Seay nyúzta, bőgősként előbb Dave Dinsmore, utóbb az utolsó két Kyuss album Scott Reeder-e, egyes koncerteken a Slipknotos Paul Gray, végül pedig Eddie Plascenta dolgozott velük. Mindössze egy albumuk jelent meg hivatalosan, ’99-ben a Coping With The Urban Coyote – jobbadán egy zseniális, erőteljesen tépő, begyorsulós, vérbő stoner rockkal, amely (khm...) kevésbé pszichedelikus, kissé a metal felé mozdul. Sajnos a Man’s Ruin-tól utóbb átigazoltak az American Recordings-hoz, ami szívásnak bizonyult. Jó tíz évvel korábban a Troublenak is betett Rick Rubin, Glenn Danzignak is meggyűlt vele a baja – s aztán a Unida 2001-ben felvett The Great Divide anyaga következett. Valamiféle jogi hercehurca indult be ugyanis a kiadó és a Unida albumot gondozni óhajtó Columbia részleg eredeti gazdája, a Sony között, ha jól emlékszem, és ha jól értettem. A hosszas huzavona vége az lett, hogy a Unida második lemeze elfelejtődött, elveszett, hivatalosan meg se jelent. És ezt a banda nem is nagyon élte túl – bár a felvétel különböző kiegészítésekkel, setekkel hozzáférhető a neten, afféle bootlegként. Három zenésze különben ma is együtt nyomja (a bőgőn, hogy pontos legyek, Eddie Plascentával), Garcia nélküli zenekarukat House of The Broken Promisesnek nevezik, 2007-ben remek Ep-jük jelent meg tavaly pedig Using The Useless címmel lemezük, amit szokás nem szeretni, nekem viszont tetszik.

 

Hú, már annyit írtam, amennyit neten úgy sem olvas el senki, és még csak az Unidánál tartok.... Nos, ezekben az években már egész sor banda albumán működik közre John Garcia egy-két nóta erejéig Európában és az Államokban is: Orange Goblin (Coup De Grace, 2002), Danko Jones (a 2006-os és a 2008-as albumon is), waxy (a 2007-es Chainsaw Holliday legjobb nótája a White Walls), Arsenal (a 2008-as albumon két nótában), vagy a Monkey3 említett anyagán, de még olyan műfaji kirándulásokra is vállalkozott, mint a Crystal Methoddal való kooperációja (a 2004-es Legion Of Boom-on Wes Borlanddal dolgozik össze). 2001-ben a Metallic Assault című Metallica Tribute-albumon olyan rocklegendák kíséretében énekli el a The Thing That Shouldn’t Be-t, mint Jason Bonham (Bonham, a Led Zeppelines John fia, aki ütött Zep-koncerten is), Jeff Pilson (Dokken) és Kurdt Vanderhoof (Metal Church).

 

És közben side projectként megkezdődött a Hermano története 1999-ben, mely tulajdonképpen a mai napig tart, projektként ugyan nem folyamatos a léte, de három stúdió- és egy koncertlemez után még továbbiak elé nézhetünk a hírek szerint. Ebben a bőgős Dandy Brown volt a kezdeményező (lásd még az Orquesta Del Desiertoban), a két gitáros Mike Callahan (az Earshotból) és David Angstrom (a Supafuzzból), a dobos poszton előbb az Afghan Whigs-es Steve Earl, utóbb a szintén Supafuzz-os Chris Leathers. A Unidához hasonló karcos sivatagi rockot játszik ez a banda is eddigi három albumán (...Only A Suggestions 2002, Dare I Say 2005, ...Into The Exam Room 2007, s van egy élő felvételük is: live at w2, 2005-ből), néhol érzékenyebb húrokat pengetve, kicsit talán kommerszebben, mint John Garcia korábbi vállalkozásai. Minden tag kipróbált zenész, s John sem az a fiú már, aki volt régen. Jól árulkodik erről szólóprojektje neve (Garcia vs. Garcia), s a honlap beköszönő képe – a kilencvenes évek Garciája és a mai egymás mellé montírozva – de még csak véletlenül sem egymásra nézve. A mai, rövid, hátrafésült hajú John maszkot visel a képen. No, ezt bogozd ki!

 

Áprilisban a Roadburn fesztiválon belga és holland zenészekkel, az Agua de Annique, a Kong, a Celestial Season valamint az Arsenal tagjaival (Bruno Fevery (gitár), Jacques de Haard (basszus), Rob Snijders (dobok)) háttéremberekként, bemutatkozik Kyuss-showja, mely május-június folyamán komplett Európa-turnét nyom le. Hozzánk ugyan nem jönnek, de június 6-án Bécsben, 12-én pedig Rijekában játszanak. Hogy ennek a turnénak az okán, vagy más miatt, állítólag megint felröppent a pletyka a Kyuss reunionról – ami sokszor megesett már, aztán sose lett belőle semmi, leszámítva azt az egy Mondo Generator lemezen szereplő nótát, meg három régi Kyuss-számot élőben Josh Homme QOTSA-jának egy buliján, még 2005-ben. Majd meglátjuk.

 

John Garcia az egyik legnagyobb énekes a földön. Remélem, sokan megtudják ezt, és nem úgy jár majd, mint a most főszereplős Oscarral díjazott Crazy Heart country-énekese, az önmaga mítoszából tengődő Bad Blake (Jeff Bridges játssza), akit a korábbi tanítványai „előzenekaroztatnak”, miközben totál kiégett, szétszívott pali lett belőle. A film persze optimistán ér véget...

 

Drukkolok Johnnak, mert szeretek mindent, amit csinál. Éljen soká!