Sacred Desert A sivatagi zene oázisa

A nagy szőrős hegyi majmok harmadik lemezére sokat kellett várni. Az LA-i trió első két albumával magasra tette a mércét, a harmadikat meg amúgyis vízválasztónak szokás tartani, úgyhogy kétszeresen sem néztek könnyű feladat elé, nyilván rá kellett készülni, s még aztán is meggondolni többször. Talán ezért telhetett el négy év a lovaglós lemez meg e közt. A 2007-ben kiszállt Clayton Charles basszer helyére a chicagoi Jason Casanova érkezett, akinek a debütjére ezen az anyagon aligha lehet panasz, más változás, mondhatni, nem történt. Ugyanazt a sodró, erőteljes és fantáziádus, javarészt középtempós, zúzós, COC-vel fertőzött közveszélyes rock’n’roll-t játszák, amit korábban is. Egy remekül szóló, sűrű, vastag riffekkel megdobott lemezt hoztak össze megint, melyen olyan kirobbanóan nagy, karakteres nóta talán nincsen, mint a The Judge a II.-ről, összhatása azonban erősre sikeredett, nyomot hagy a hallgatójában ezúttal is. Keith Gibbs egyre biztosabban találja meg az orgánumának fekvő énektémákat, a riffjeiről meg még gondolni se lehetett rosszakat ebben az életben, Rick Ferrante pedig az egyik legmegbízhatóbb ütősnek tűnik mostanság a színen. A soundra nem lehet panasz, érezhetően sok munka van benne, bár a korábbi anyagoknak egyáltalán nem vált kárára a nyersebb hangzás. Ez az anyag úgy szól, ahogy az szőröstőkű öreg hard rock bandák lemezéhez illik.

 

A Get Out Of Here nagy zúzás ígéretével indítja az albumot, mindjárt rá is mutatva, milyen súlyos, amikor jól lehangolt gitárokból tépnek ki klasszikus r’nr témákat. A csúszkálás a bundokon az egyik kvinttől a másikig máris hozza a hullámzást, azt a zsibbasztó fülledtséget így az elejére, amiért annyira rá lehet kattanni napos, munka utáni délutánokon erre a cuccra. Lendületes középtempóban nyomott nóta, igazi dirty-feeling kórust toltak bele. You want it, you got it, baby! A fene tudja, ha ránézek Keith Gibbs szőrös, ronda képére, aligha ilyen refréneket sejtenék tőle – annyival jobb, hogy viszont ilyeneket nyom! Sokat ígérő kezdés kétségtelenül. Aztán meg percekig gondolkodtam a Took Me Away főriffjén, melyik Maiden-klasszikusból is ismerős, mire rájöttem, hogy a Childhood’s Endből, de persze totál másképp szólal itt meg – ott ez a téma inkább szóló, lead guitar-sounddal megy, itt meg betorzított riffet gyártottak belőle, s jelentem, ennek is, annak is kiválóan bevált. Szaggatott ritmusú, de talán nem annyira erős nótát húztak köré.

 

A Complicated ügyes váltásaival és bőgődohogásával a verze-témák alatt az album egyik erőssége – bár kifejezetten nem az erő dominál benne –, ahogyan a Pull Me Under is, sivatagi hőgutát előidéző nyitányával, amely atmoszféra szerencsése megmarad a nótában végig, olyan COC-klasszikusokat idézve, mint a Redemption City mondjuk, kapásból. Igen, az atmoszférában ez szerencsés, de azért a nóták szerkezete talán kicsit kiszámítható, érzésem szerint elbírnának több változatosságot – a főriffek alapvetően erősek, a monotónia meg nyilván komoly szerepet játszik ebben a zenében, de a tempó, s a számok hossza egyes esetekben már inkább elveszést eredményez a főriff-kórus-főriff-kórus-szóló-kórus-főriff stb. felépítésű tételek között, melyekben legfeljebb még egy melléktéma van, ha van, s a főriffek meg, bár karakteresek, mondhatni jellegzetesek és többnyire erősek is, összességében megvan a kimondott Sasquatch-íz bennük, a legtöbb nóta esetében azonban nem lettek olyan direkte fülberagadók vagy fejletépők, ami az embert az album hallgatása közben hirtelen megállítaná. Amire felkapnád a fejed a gyomrozó-masszírozó massza hömpölygése közepette. Persze igazán az ilyen szerkezetekben tudnak kidomborodni Rick Ferrante erényei – az ő megoldásai a cinekkel és a tamokkal azért sokat dobnak a nóták ismétlődő szakaszain. Ugyanez figyelhető meg a belassult-szaggatott riffel operáló Soul Shakerben (a chorus ragyogó!), de szinte mindegyik nótában.

 

Persze az olyan vérbeli bugizós r’n’r-ek, mint a Walkin’ Shoes – mára a címe is bluest, de minimum southernt ígér, mocskosat –, kirángatják az embert az egyhangúságérzésből. Tempós húzás, zúzós riffzakatolással a verzék alatt, s megint a dirty refrén, hogy aztán éles váltással dobozgitárokkal csapjanak bele a New Disguisebe. Inkább pihinek tűnik a zúzások között ez a refrénjénél törzsies püföléssel megpakolt, döntően akusztikus darab, koncerteken nehezebben tudom elképzelni, hogyan is szólal meg a méregerős nóták között – de pl. tipikus visszatapsoláshoz való szerzemény. A leghosszabb tétel, a Queen már inkább doomos főtémán csúszik, a tempója is belassult, az ének és a szóló határozottan ízes southern zene. De azért mégiscsak túl hosszú ez a nóta, ennyi talán nincsen benne mégse – bár az utolsó két perc jól sikeredett elszállós jammelés.

 

A Leave It Up To You búgó, belassult riffje megint elég erősen nyit. A közepén a szólórész remek: szemedbe süt a nap, levegőtlen melegség – valahogy nem jó, amikor az ember ennél pontosabban nem tudja leírni a gondolatait, mert ebből nem derül ki milyen a zene, bár ha arra törekednék, nem írnom kellene róla, hanem eljátszanom. Aki idáig elolvasta, az úgyis hangulatban van már. És jó, ha abban is marad, mert a Bare My Soul meg innen indul, jól megeffektezett gitárral, ami alá megbízhatóan dörmög oda a bőgő. Az ilyen magamfajta öreg motorosokból elő-előjönnek a COC-érzések, de Keith orgánuma annyira más, mint Pepperé, hogy az az egész megszólalás karakterét megváltoztatja. A No More Time tempósabb lendülete viszont azonnal érezhetően már nagyon kellett ide, mert azért lassacskán altatni, de legalábbis összefolyni kezdett ez a sok egymásra következő hosszú, vontatott nóta. Ez megint betette az országúti száguldást a fülembe a maga módján, jól tép, ügyes lüktető riffel-ritmussal ér véget. Hogy aztán az utolsó számban a majmok felégessék a hidat! A Burning Bridges kötelezően a hosszabb darabok közül való, de szerencsésen nincsen belassulás – jó középtempós ügy, talán ezé a legjobb főriff az anyagon, ezúttal a váltások is jönnek, mint a pont a mondat végén, menetrendszerűen, jól elkapva a ritmust. Lehetetlen halkan hallgatni! A refrén alatt remekül tekernek fel magasra a gitárhangok, igazán ízes, feelinges darabbal ér véget lassan ez a csaknem ötvenhat perc – melyből az utolsó kettő és fél egyenesen a Kyuss Sky Valley albumát (Whitewater, Gardenia) megidéző elborult sivatagi jammelés. Nagyon jó befejezés!

 

Összességében a lemez be is váltotta a várakozásomat, meg nem is. Hoztak egy nagy kalap jó nótát, nagyon megbízható, kiegyensúlyozott színvonalon. Ami azt is jelenti, amellett, hogy rossz, pocsék stb. nóta nincs az album, nincsen egetrengető se – vannak azonban jó riffek egy csomó jó refrén, ügyes megoldások, a végén egy tényleg remek nagy jamm. Überelni nem tudták számomra a korábbi lemezeket, főleg a kettest, de, ahogy mondani szokás, végre egy jó vérbeli talpalávaló! Egyetlen nagy hangulat terméke az összes nóta, amely hangulat folyton mindenféle vadromantikus országúti emlékeket csavar ki az emberből – még akkor is, ha valójában olyanok nincsenek is neki. Ez a zene arra is való, hogy képzeljen valami ilyesmit magának. Igazából gondban csak akkor lennék, ha az mp3-lejátszómra kellene egy dalt választanom a lemezről. Talán a záró Burning Bridges jöhetne szóba, kimondottan a nagy jamm miatt a végén. De nem tudom. A The Judge-ot egyikért se törölném le, annyi bizonyos.