Egyike azon lemezeknek, melyeket a mai harmincas sztónerek betéve fújnak. Meg se kell hallgatniuk, akkor is fel tudják idézni az album majd legtöbb pillanatát. Nem túlzás talán generációs alapélményről beszélni sem esetükben (akarom mondani, esetünkben). A manapság húszas éveik elején jároktól azonban szinte emberöltőnyi távolságban van már a megjelenése – ám biztosra veszem, hogy ami az albumon hallható, úgy a sound mint a nóták tekintetében, ma is aktuális, korszerű southern rock. A C.O.C. legnagyobb kasszasikere lett az anyag, súrolta, talán el is érte a félmilliós példányszámot csak az USA-ban, jelentősége azonnal stílusteremtő horderejűnek tűnt, megjelenése azonban valamelyest mégis megosztotta akkortájt a C.O.C. törzsközönségét, akik azt tudták már az 1991-ben megjelent döbbenetes erejű Blind album után, hogy kedvenceik bármikor képesek zseniális lemezt alkotni, de az mégis meglepte őket, hogy tizenkilencre úgy kér új lapot a csapat, hogy nyerő kártyáit jóformán elvetve, új osztást kér megint.

 

Amikor a Nativity In Black Sabbath-tributeön debütált az újra új C.O.C. a Lord Of This World elképesztő feljátszásával, már lehetett tudni, hogy nagy dolgok készülnek odalenn, Raleighben. Amúgyis gyanús mozgások voltak a klasszikus déli államok közé tartozó észak-karolinai banda háza táján. Alig néhány évvel korábban vért izzadva kerestek a maradék alapítók (Woody Weatherman gitáros és Reed Mullin dobos) társakat az újrakezdéshez a több évnyi csönd után, mely első, zúzós, karcos hc-punk anyagaikat követte, s különösen az énekes poszt betöltése okozott nagy nehézséget nekik – míg végül kifogták a főnyereményt a pajeszos Karl Agell személyében. Most meg hipp-hopp híre jött, hogy egyszerűen nem jó az új dalokhoz. Ami azért nem semmi, mert bizonyítottan hatalmas torokról van szó – és mégis, kirúgták. Vele együtt tűnt el Paul Swisher, a Blindot felbőgőző basszer is, talán hogy újra előkerülhessen a helyén az alapító trió harmadik tagja, a mindig mérges Mike Dean. Az énekesi poszttal azonban megint ott álltak a majdnem semmiben. Azért csak majdnem, mert egyrészt Mike korábban, a banda egy egészen más korszakában sok nótát elrekesztett már, de nyilván komoly gondot okozott volna neki a Blind technikásabb, egészen más orgánumot és hangterjedelmet kívánó dalait énekelni pl. élőben, másrészt Pepper Keenan – szintén a Blind album előtt verbuvált, New Orleans-i fickó – a Vote with a Bullet feléneklésével szintén megmutatta, hogy jó a torka is, de elsősorban mégiscsak gitáros. Vacilláltak egy darabig, szóba került pár név, mint egy másik nagy New Orleans-i pofa, Kyle Thomas-é, végül mégis úgy látták jónak, ha a dalok zömét amúgyis jegyző Pepper előtt marad a mikrofon, egy kis besegítéssel. Így állt össze a klasszikusnak nevezett C.O.C. line-up – Pepper Keenan ének/gitár, Woody Weatherman gitár/háttérvokál, Mike Dean basszus/ének, Reed Mullin dob, s nem szabad megfeledkezni a már a Blind óta társtettes producerről, John Custerről sem –, amely három albumot rögzített, közte, elsőként a kilencvenes évek egyik legnagyobb hatású és legjelentősebb lemezét, az 1994. szeptember 27-én megjelent Deliverance-t - borítóján a mélynyomú lángol és füstöl és sárga, mint a nap, vagy mint egy nagy érett napraforgó, miközben alatta kígyók nyújtogatják a nyelvüket.

 

Már a nyitó Heaven’s Not Overflowing indiánkiáltásokat idéző kezdőhangjai után beköszöntő tempós, lendületes, döbbenetesen ízes-feelinges délies hangvételű harapós, lehengerlő, mégis lazán odavetett főriffje jelezte: a C.O.C. elbúcsúztatta a HC és a metal peremvidékén kísérletező szigorú, technikás stílusát, helyette olyan stílusokat, olyan zenekarok teremtette iskolákat kívánnak újraaktuálizálni, melyek kezdtek lassan kikerülni a fősodorból, miután hetvenes évekbeli fénykorszakuk elmúlt, legfontosabb képviselőik pedig a nyolcvanas években elcsendesedtek – több jelentős zenész meg is halt. A hetvenes évek eleji lazább Sabbath-szerzemények vagy a Led Zep vonalát házasította össze a raleigh-i négyes olyan amerikai bandák zenéjével, mint a Lynyrd Skynyrd, az Allman Brothers vagy a Thin Lizzy – akikre Jimi Hendrix egyaránt ösztönzően hatott az óceán mindkét partján –, nyakon öntve az ereje teljében lévő AC/DC-vel, mindezt továbbgondolva, megspékelve saját korábbi zenéik tapasztalatával, hangzás és játéktechnika terén egyaránt a kortársi elitközeg szintjére emelve – vagyis aktualizálva. A Blind sterilebb hangzását és mélyre küldött gitárjait dögösebb, mocskosabb sound váltotta, visszatértek a csöves erősítők, a bőgő elvált a gitárriffektől és önálló kalandozásba kezdett (bár ennek igazán markáns hangzást csak a következő, ’96-os Wiseblood lemez adott), a szigorú, súlyos vonalvezetésű mérges dalok helyett lazább, több jammelésnek helyet adó témák kerültek elő, melyek azért nem különben méregerősek – csak ez itt már egy kicsikét mást jelent –, mindezt precíz, inspiratív és utánozhatatlan groove-ot hozó invenciózus dobokkal, s Pepper itt-ott a magasabb hangfekvéseknél Ozzy-t idéző hangjával, alapvetően flegma énekével. Újra lehetett beszélni élő southern rockról, bár akkoriban kicsit bizonytalanság mutatkozott az anyag felcímkézésével – nem lévén kitalálva az olyan genré-k még, mint a sludge vagy a stoner. Ha jól emlékeszem, a Metal Hammer a southern és a doom határvidékén írta le a zenét. Nem véletlenül.

 

Az album talán legzseniálisabb tétele, a második nóta, az Albatross klippjét mindenesetre már mintha a későbbi szutyok/mocsár-sludge metal jellegzetes tájain forgatták volna: valami koszos, sáros, ingoványos roncstelepen, a faszik meg nagyon szőrösek hozzá, akár a zene maga. A nóta számomra a kilencvenes évek legemlékezetesebb refrén-riffjét hozta, de a koszos főriffre is  azonnal felkapja az ember a fejét, amikor nyitányként kiröfög a hangszóróból egymagában. Nem különben ereje teljében mutatja a ’94-es C.O.C.-t a záró másfél perces jammelés is. Aztán a tökéletes Clean My Wounds: a nagyon laza Thin Lizzy-téma felturbózva a C.O.C. nyolcvanas-évekbeli zenei világával, a karcosabb HC-punkkal, amelynek egyetlen jobban érintett tétele az album első kislemeznótája, a Blind világával a többi nótánál valamelyest szorosabb kapcsolatot tartó Broken Man.

 

És aztán sorjáznak az agyafúrt gitárokkal, összetett harmóniákkal, ízes szólókkal és pontosan eltalált énektémákkal meg groove-os dobokkal üzekedő jobbnál jobb opusok: a Señor Limpio, mint a lemezközép csúcspontja, a líraibb hangokat, egyszersmind elszállósabb hangulatot teremtő Seven Days, a pörgő, a punkkal megintcsak hírbe hozható, zseniális basszusgitár-szólót gurgulázó My Grain, a rettentően rafinált wah-pedálos, bőgőközpontú címadó nóta, amelyben Mike Dean dörmög, a súlyosabb, effektezett énekkel megáldott Shake Like You, amelynek bólogatós középtempója óhatatlanul azt a bizonyos mindent értő mosolyt csalja a sutter-sztóner-sludge arcok képére, hogy a végére – kitalálva a kötelezően hosszú, jammes utolsó tétel-struktúrát – egy lenyugodott, mégis nagyon dühös refrénnel felbolygatott, ikergitáros szólóval beerősített, itt-ott pszichéző, igéző southernt pakoljanak a Pearls Before Swine-nal. A rifforgiát igen jó érzékkel elhelyezett akusztikus finomságok váltják – mint a Sabbath első négy lemezén, csak itt több van, hiszen hosszabb is az anyag –, ezek közül az elsőt, a Without Wings­-t megintcsak nem lehet nem klasszikusnak tekinteni a maga műfajában, vagyis ezek sem csak amolyan rutinból lepörgetett kis hangulatok.

 

A Deliverance-nak nincs unalmas pillanata, minden nótája telitalálat, a hallgató csak kapkodja a fejét a megunhatatlan témák hallatán. A társaság ezt a lemezét már nem tudta überelni, szemükre is vetik sokszor, hogy hiányzik ez a féktelen életérzés, ez az összetéveszthetetlen íz, ez az invenció az újabb anyagaikról - már amíg voltak ilyenek (erről majd máskor). Mindenesetre a kilencvenes évek két alapművét fektették le, hiszen a Blind jelentőségű szintúgy a Deliveranceéhoz mérhető. Ez pedig, két abszolút zsenális, hibátlan album, csak nagyon keveseknek jött még össze rajtuk kívül a rocktörténelemben. A legtöbbek még egyet sem tudtak kikínlódni magukból. A Deliverance műfajteremtő, alapvető jelentőségű hanganyag, számos azóta jött remek banda fő inspirálója, de még az olyan, nagyobb nevű kortársakra is hatott, mint a Metallica ­– tanúskodik erről a nem túl szerencsés Load album kevés szerencsésebb tétele.

 

Nincs ezen mit ragozni tovább: remekmű!